Aminek még nem sikerült találó címet adnom...

...talán most sikerült.

Ergo, rengeteget agyaltam azon, mi lenne a tökéletes cím. Persze, ez se normális dolog. Ad1, tökéletes nincs; ad2, talán akkor a legjobb az ötlet, akkor a legütősebb, ha villámcsapásként ér (általában, ha nem kapsz rögtön toll után, el is felejted). Ez az oka annak is, hogy eddig halogattam a névadást.
Most azonban kigyulladt az a bizonyos lámpa.
Lehet, hogy még mindig nem az igazi. Lehet, hogy még lesz jobb ötletem is. Lehet, hogy megbánom, hogy ezt adtam neki. Majd meglátjuk.
A következőt sikerült kiokoskodnom:

A nappal nyugvó madár - azaz a szerelem kétéltűje

Aminek még nem sikerült találó címet adnom...

U. i.:

Az újságok, tv-k, rádiók órákat zengettek a falusi kamaszlányról, aki közreműködött a világ megmentéséről. Sőt volt olyan istenítőm, aki egyenesen a magányos harcos szerepében tüntetett fel; aki szerint én szuperhős vagyok.Újabb és újabb sztorik jelentek meg, persze egyik sem találta el az igazságot. Szüleim a sikerem láttán elengedték a büntetésem. Sőt, a riporterek kedvéért a családi idill minden kellékét megteremtették. Anyám igyekezett a legjobban –szüksége is volt rá -, hogy bebizonyítsa a sajtónak, ő a szuper-anya; nála jobb nem is kell.

Én pedig éltem tovább sivár életem, különösebben nem izgatott fel a körülöttem lévő herce-hurca. Elhatárolódtam a társasági élettől; bezártam minden ajtót az emberek előtt. Kiskaput sem hagytam, legyen szó apámról, anyámról, rokonokról, barátokról és legfőként a szerelemtől... Minden hitem elvesztettem a lovestoryk iránt. Mivel felém sem nyitott senki; nem volt nehéz a síromba is magammal vinni a titkunkat.

Aminek még nem sikerült találó címet adnom...

Hetedik rész

Egyszer fent-egyszer lent

Visszavártak a megfigyelő szobába. Aznap nem történt semmi, kifejezetten nyugodt volt a társaság. Közeledett ugyan az időpont, sőt el is múlt; de mivel sikeresek voltak a kilakoltatások, senki sem ellenkezett, így biztosított volt minden.

Szakértőket küldtek helyszínelni, ezért semmi hiba nem csúszhatott a műveletbe. Tízből kilenc ember biztonságban érezte magát, a villám közvéleménykutatásom szerint.

A vártnál kicsivel később következett be a “nagy esemény”. Én, a legbátrabb tűz közelből néztem végig. Nem csinált akkora robajt, mint arra számítani lehetett. Nagy károkat sem okozott, néhány farmer perli majd a hatóságot kártérítésért. Rögtön oda akartam futni, de a tűzszerészek visszafogtak. Én akartam elsőként odaérni. Tudtam, hogy nekem többet is jelenthet, mint valami tudományos lelet vagy látványosság. Kis ideig még távol kellett maradnunk. Féltek, hogy felrobbanhat és megsebesítheti a körülötte állókat. Az idő alatt sikerült meggyőznöm a vezetőt, hogy “hadd maradjak kettesben kicsit vele” mielőtt még…

Amint a biztonsági idő letelt, szaladtam hozzá. Elképesztő volt. Egy hatalmas krátert hagyott maga után, melynek belséjében alkotóira hullott, Ő. A megmaradt két csillaga is felizzott, ezek már csak a törmelékei voltak. Lejjebb merészkedtem, közel értem a maghoz. Megcsillant valami a kövek között; elemeltem róla párat, majd egyre fényesebb lett. Éjjel lévén, mindenhol látni lehetett úgy tündökölt. Meg kell mondjam, túlzottan is vakítónak tűnt. Nem értettem, különlegesen erős fénye volt. Azelőtt sosem láttam ennyire ragyogni egy csillagát sem, még Ankaa-t sem. Phe mesélt nekem éjszakai kaladjaink során az életéről, de csak szűkszavúan nyilatkozott a csillagairól. Az okát nem tudom, de akkor nem is érdekelt. Most viszont előrébb lehetnék, ha tudnám, mivel állok szemben. Nézelődtem még pár percet, azután ordibálást hallottam. Csak sejtettem, hogy nekem szólnak. Olyan mélyen voltam már a gödörben és a gondolataimban, hogy a külvilág összes zaja eltompult. Pont úgy, ahogy a csillag fénye: lassan fokozatosan kihúnyt. Ahogy tisztult, megjelent a kő formája és színe. Jobban szemügyre vettem és láttam, hogy kirajzolódott rajta egy kép. Az ő képe volt. Az önarckép. Az újjászületett önarckép. Végigsimítottam, majd hirtelen megrepedt a felülete. Megpróbáltam szétfeszíteni. Sosem voltam nagy erőben, de most, mintha külső segítséget kaptam volna. A felek elváltak egymástól és köztük egy boríték volt. Tudtam, hogy ez nekem szól. Csak nekem. Úgy éreztem, megtettem amit kellett. Kiüvöltöttem, ezzel elvégeztem a dolog oroszlán részét. Intettem, hogy mehetnek… már úgyis mindegy neki. Én pedig csendben elindultam és felszálltam az első vonatra. Amint átléptem a küszöböt a szüleim a nyakamba borultak. Örültek, hogy nincs semmi bajom. De persze ennyivel nem úsztam meg. Egyből a büntetésről, a viselkedésről és az életről kezdtek hadoválni. Kértem, hogy ezt a “beszélgetést” mihamarabb zárjuk le, ráér holnap, holnapután, azután az idők végezetéig hallgathatom úgyis.

Felmentem a szobámba, leültem az íróasztalomhoz és elővettem a levelet. Köpni-nyelni nem tudtam. Eddig fel se tűnt, hogy hősnőként viselkedtem: dacoltam az őseimmel szemben - a kisvárosi hős vagy inkább a tizenévesek bálványa lettem ezzel -; félretettem a saját érdekeim és tulajdonképpen a szerelmemet is háttérbe szorítottam. Elsődleges célom volt, hogy elkerüljük a katasztrófát; persze végig ott motoszkált bennem, hogy kettőnkért is teszem. Sőt, biztos vagyok benne, hogy nem lettem volna ilyen akaratos, erős -és legfőképp ahogy magamat ismerem -, szociálisan érzékeny, ha nem lennék szerelmes. Ez a szerelem; azaz a fájdalmasabbik fele. Talán ez az érzés az egyetlen ürügy, ami elfogadható a szingli emberektől: a kiszolgáltatottság.

Forgattam még egy jódarabig, majd rászántam magam:

Nyúlós anyaggal volt bevonva; gondolom el akarta kerülni, hogy elégjen a forróságban. Kibontottam és hozzákezdtem.

Elisabeth!

Tudom, hogy nem tartottam be az ígéretem. Ne haragudj rám! Tudtam, hogy ez be fog következni. Előre tudtam; de jobbnak láttam, ha megkíméllek Téged. A Te érdekedben tartottam titokban. Remélem, enyhíti a fájdalmad ez a kis ajándék. Köszönök mindent. Szeretlek Phoenix

Az írás mellett ott volt az álmomban látott önarcképe. A hátlapon ez állt:

Pho, akinek darabokra tört szíve és minden porcikája örökké Elisabeth Mooré.

- Komolyan azt hiszi, hogy ennyivel megelégszem... ennyivel kiengesztel... Ennyivel elintéz?! - fakadtam ki. Potyogtak a könnyeim. Nem hittem a szememnek. Ültem, és most először az Ő hiányában, tényleg egyedül éreztem magam. Emellett volt még egy ézés, amit eddig nem ismertem: a harag. Sosem tudtam rá haragudni, de most... Kegyetlen! Kénytelen vagyok elfelejteni Őt! És ezt akarja Ő is, hogy lépjek tovább?! Ahh, ne! Nem tudom és nem is akarom ezt elhinni! Merem remélni, hogy csak az idegeim mondatják velem, hogy soha nem szeretett?! Nem akarok nélküle élni! Tudja, hogy nekem csak Ő létezik. Vagyis már csak múlt időben; létezett. Ha Ő nincs, akkor más sincs! Nem érdekel se pasi, se haver, se az ég, se a csillagok és főleg nem a hullócsillagok!

A felszínes anyám 4óra zokogás jutott el odáig, hogy meglátogasson. Nem volt szükségem rá, a hátam közepére nem kívántam. Főleg arra a monológra nem voltam kíváncsi, ami a saját kis fejecskéjéből pattant ki.

- Édes lányom, ugye nem akarod, hogy úgy hozzák le a lapok Elisabeth nagy dobását, hogy: Elisabeth Moor, aki megzakkant. Értesüléseink szerint a történteknek köze van ehhez. A szülők állítása szerint semmiféle kirívó dolga nem volt, normális körülmények közt nevelkedett. Azonban átlépte kereteit, és megőrült... Ugye nem akarod, hogy anyádék szégyenkezzenek miattad?! Tudod, mi lesz ha ezt megtudják a szalonban?!

- Elég! - vágtam közbe. Ki tudja, meddig ragozná a hülyeségét...

- Így nem leszünk jóban!

- Sosem voltunk! - üvöltöttem rá. Kituszkoltam a szobámból és becsaptam mögötte az ajtót. Leborultam az ágyra. Egyre hangosabban nyögtem. Szorítottam a párnáimat, csapkodtam ökölbe szorított kezekkel. Miután már nem maradt könnyem, és belefáradtam; elaludtam. Átaludtam a nappalt és a következő éjjelt is. Napokig ki se tettem a lábam a szobából. Az volt az egyetlen mentsváram.

Hát, kicsinyke naplóm a te lapjaid is fogytán és az én erőm is elvész. Beragasztom e levelet és minden emlékemet bőrkötésed közé. Köszönöm, hogy te legalább voltál nekem; sosem vágtál közbe, mindig végighallgattál – akkor is ha felesleges fecsegés volt az egész. Az utolsó kérésem feléd: kérlek őrizd meg a titkunk!

Aminek még nem sikerült találó címet adnom...

Hatodik rész

A csillaghullás

A röpke két órás út alatt kipihentem fáradalmaim, amennyire csak lehetett; majd a leszállás után a városházára siettem. Becsörtettem, majd a portás rám dimbult:

- Tudja maga hány óra van? Mit keres itt? Kijárási tilalom van! Börtönbe akar kerülni?

- Kérem, én csak…

- Hölgyem, jöjjön velem! – és az őr a karom után nyúlt.

- Ne! Eresszen el! Kérem! Nagyon fontos! Tudok segíteni a kutatóknak!

- Na, persze. Én pedig villámhárítónak állok itt!

-Na, a portás humor… - gondoltam magamban.

- Nézze ezt a könyvet, ez mindent megmagyaráz! – és az orra alá dugtam a könyvet. Nem kellett lángésznek lennem, ahhoz, hogy ráeszméljek: ennek semmi értelme. A pasi egy bunkó. Másképp kell megközelítenem a dolgot. Elmagyaráztam neki, hogy ezzel megmenthetem, akár az ő életét is. Látszott rajta, hogy egyszerű hitvány ember, aki a legjobban saját magát szereti. Csak elég nagy pánikot kellett keltenem benne, ahhoz, hogy beengedjen a kutatókhoz…

A tanács 24órás szolgálatban volt. Minden éjjel kémlelték az eget és tartották a kapcsolatot az asztronautákkal. A megjelenésem felbolygatta, a már amúgy sem víg társaságot. Eléjük dobtam a könyvet. Fellapoztam nekik azt a részt, ahonnan minden titokra fény derül. El voltak ámulva, mind az olvasottaktól, mind a vakmerőségemtől. Az nyomozás vezetője hangosan kezdte olvasni a sorokat:

A Phoenix csillagkép élettartama 7000 év, ami azt jelenti, hogy 5020-ban megsemmisül. Összetevőire esik majd szét és borítja be a világegyetemet. Nem mind lesz meteorit, számszerint kettő, mely eléri a Föld felszínét. Többségük a Föld légkörébe lépve felizzik.

Az emberek értetlenül néztek egymásra; nem hittek a szemüknek. A csodálkozásnak egy társuk vetett véget:

- Még egy meteorit tart felénk ezek szerint… de nem tudtuk meg, hogy hol és mikor fog becsapódni.

A mérnökök azonnal elkezdték számolgatni a lehetséges helyeket, majd evakuálták a lakosságot azokról a területekről. A találgatásaik szerint egy nap volt az átfutási idő.

Nekem nem csak ez okozott problémát: a szüleim miután befejezték közös meghitt ünneplésüket, engem is be akartak venni a “buliba”. Abban a tudatban voltak, hogy a szobámban gubbasztok magányosan, fájdalmak közt; amire a legjobb gyógyír a sarki korzó ananászos-csokis palacsinta-csodája. Anyám nyájasan szólongatott, persze megelégelte és felcaflatott az emeletre.

- Elisabeth Moor! Azonnal nyiss ajtót! Mit gondolsz ki vagy te?! – azzal a lendülettel vágta ki a poszterek díszítette ajtómat, ami persze semmiről sem tehet; de éppen kellett valaki, azaz valami amin csattanjon a dühe. Rájött, hogy hiába hivogatott, ha nem is vagyok a helyemen. Elkeseredetten de talán méginkább dühösen rohant apámhoz:

- Hol ez a lány?! Elszökött? Mit akar még tőlünk? Mindent megadtunk neki! Hálátlan! –csapkolódott anyám. Felhívta a szomszédokat; senki sem látott. Keresni kezdtek. Egyre idegesebb lettek, hiszen közleményben adták ki, hogy egy meteorit lépett be a Föld légkörébe és tudják ugyan, a körülbelüli földetérés helyét, de sosem lehetnek biztosak benne, hogy nem tér- e el eredeti haladási irányától.

Hajnali 3körül eszméltem, hogy tartozok annyival a szüleimnek, hogy megeresztek egy telefont haza. Apám vette fel, aki a hangom hallatán kiabálni kezdett először örömében, majd mérgében.

- Kislányom! Édes kislányom!... -Mégis hogy gondoltad te ezt Elisabeth?! Hol vagy egyáltalán? Kitekerem a nyakad csak gyere haza! Istenemre mondom nem vagy normális! – érthető, hogy dühös volt. Őt még kicsit sajnáltam is. Na, de anyám?! Hallottam, hogy a háttérben mondja a magáét, a tőle megszokott stílusban.

- Apa, nyugodjatok meg! Semmi bajom! New-Stray-be utaztam.

- Micsoda? Hisz ott… ott… Elisabeth?!

- Igen, itt. Ne aggódjatok értem. Minden rendben.

- Lódulj haza, most! Nem mondom többször!

- Nem. Nekem itt van dolgom.

- Ne feleselj! Miféle dolgod? Mi vagy te?

- A kutatásban veszek részt.

- Miről beszélsz?

- Mennem kell.

- Hova?

- Számítanak rám.

- Kik? Nem értek egy szót sem, de ha reggelre nem leszel itthon… nem is tudom, mit csinálok veled!

Nem is vártam meg, míg befejezi. Ismerem az összes “összakasztjuk a bajszunkat” szövegét. Nem voltam elkeseredve; nem is izgatott, hogy száz év szobafogságot kapok majd vagy más kreatív büntetésem lesz. Most végre tényleg éreztem, hogy fontos vagyok neki, csak ez volt a lényeg számomra.

Aminek még nem sikerült találó címet adnom...

Ötödik rész

Feladvány

Nagy nehezen kikecmeregtem a kómából és levonszoltam magam a konyhába reggelizni. “Vihar előtti csend” -hangulat volt, biztos megint nem feleltek meg egymásnak éjjel vagy nem tudom… az ő dolguk. Jobbnak láttam hamar eltűnni. A zuhany alatt elmélkedtem az álmomról. Semmiféle relációt nem láttam benne. Na, de kérem! Abban mennyi ésszerűség volt, hogy Ő az életembe keveredett… és ha így nézem a dolgot, máris hangzatosabb számomra. Tehát, mit jelenthetett?

- Ah, naplócskám te vagy az egyetlen, aki meghallgat engem. De könyörgöm, csak egyszer! Csak egyszer szólj hozzám, adj tanácsot! Díszkötést is kapsz, bőrrel borítalak, csak legyél már egy kicsit beszédesebb!

Persze Elisabeth, őrülj meg te is! Te már annyira eszement vagy, hogy a tárgyakat is kényszerítsd szóra!

- Bocsáss meg, nem lehet mindenkiből Cicero!

Szóval, amit kihallok belőled, az egyenlő a nagy büdös semmivel!

A következő pillanatban a jegyzetfüzetem a földön landolt. Sikeresen levertem. Már csak ez kellett: lyukaskezű.

Talán nem is vagyok olyan béna… Lenéztem a padlón heverő füzetre. Egy régebbi írásomnál nyílt ki:

5019. 04.23. Ma egy csodás és tartalmas éjszakát töltöttünk együtt. Ez a nap megerősítette bennem a tudatot, hogy ő az aki kell nekem. Szeretem Őt! Phoenix! Phoenix! Phoenix! Volt van és lesz! Örökké! – pár ezer szivecskével “díszítettem” az oldalt - .

- Hát, ez az! A nyom! A szál amin elindulhatok! Phoenix és az idő! – sikítottam fel.

De persze megint megszakított a holdkóros anyám, aki most új hobbijával kerget a sírba. Kupakol. Valami akció ez, beteg gyerekek megsegítésére. Ami kicsit sántít, mivel anyámat világ életében nem érdekelte más, csak önmaga. Nemhogy még jótékonykodjon… Gondolom az “akció” az ő szótárában arra vonatkozik, hogy mentsük a menthetőt a társasági életünkből – amiből persze apámat rendszerint kihagyja- .

- Csak azért jöttem, hogy ne felejtsd el a mai túrát!

- Milyen túrát?

- Az apád mára foglalt jegyet a planetáriumban… nem igaz, hogy ilyen szita az agyad?!

Ah, még valami?! Sosem lesz nyugtom?!

A következő pár órában, amit a kedves szüleim meghagytak nekem, igyekeztem rájönni, hogy mivel van dolgom. Nem sokat haladtam előre, csak a tényeket vetettem papírra: Phoenix, idő, örök, körforgás, újjászületés, titok. Sokról fogalmam sincs, egyetlen dolog jut eszembe ezekkel kapcsolatban: a buddhistáknál a reinkarnáció. Valljuk be ez nem sok. Csak egy jel, hogy továbbra is az ‘idő’ vonalán nyomozzak tovább, hisz’ az, az egyetlen kapocs.

Az esti előadásra mentünk; hét órakor kezdődött. A családunk rögeszméje volt, az esti közös vacsora. Így kikalkulálták, hogy 9órára bőven otthon leszünk és majd csak ki kell melegíteni az előre elkészített bolognait. Apám a kocsiban szóvá tette – merem remélni, hogy nála még otthon vannak és nem magától találta ki -, hogy örülne, ha jobban kivenném a részem a családi életből. Ezalatt értette az összejöveteleket, a beszélgetéseket és anyám unszolására kihangsúlyozta a családi munkát is. Természetesen anyám sem hagyhatta szó nélkül, rákontrázott. Cseppet sem érdekelt az üres fecsegése; annál inkább az, hogy miért pazarolok el két teljes órát az életemből…

- Apu, tulajdonképpen mit is nézünk meg? – puhatolóztam jó kislány módjára.

- Te tényleg ilyen szűklátó vagy? Hát mitől zeng mostanában az újságok, tv-k, rádiók? – a hangjában minden érzelmet fel lehetett fedezni. Mégis talán kételkedett abban, amit hallott.

- Hát, arról az izéről…

- Az az izé, ahogy te nevezed, lehetséges, hogy komoly dolog. Bár nem úgy, ahogy azt a bulvár beállította. – azért itt már megmutatkozott az álláspontja.

Szóval, most talán megtudok valamit… bár kétlem.

Az előadás alatt a nézők közül többen elájultak, hurrogtak, sírtak – na, ők voltak azok, akik igazán beleélték maguk. Volt, aki szkeptikus maradt, velük nem sikerült elhitetni semmit és becsapni sem sikerült azokat, akik konkrét véleménnyel érkeztek ide. Bennem csak annyi fogalmazódott meg, hogy nem lettem okosabb. Mint, ahogy arra számítani lehetett; elferdített, kifacsart történetet hallhattunk.

Hazaértünk a tervezett 9órára, letudtuk a vacsorát is, majd felkullogtam a szobámba; várva, hogy megvilágosodjak. A délután összegyűjtött kulcsszavaim olvasgattam. Tudtam, hogy mit kell keresnem, csak azt nem, hogy hol. Egyre elszántabb voltam. Rájöttem, hogy talán van kapcsolat az álom és a valóság közt. Ugyanis “felcsaptam” drága jó zseni barátomat: Google-t, ahol az olvastam, hogy alvás közben az egyik agyféltekénk éber marad és álmainkat az, aznapi friss eseményekből táplálja. Ezek szerint köze van egymáshoz a “Föld-rémének”és az általam látott lénynek. Innentől pedig özönlöttek a kérdések és a feltevések – listát készítettem róluk :

- Mik ők egyáltalán?

- Megegyeznek?

- Többen vannak?

- Alakváltók?

- Megszólított és nem bántott, akkor nem “rém”…

- Nevemen szólított: ismert…

- Ha jól ismert, akkor én az ő oldalán állok?

- Rossz?

- Én is a rossz oldalon állok?

- Talán ő Phoenix?

- Ha igen… miért jön most? Miért nem jött akkor? Mi történt vele? Értem jön?

…

Csak körmöltem és körmöltem…

Körülbelül éjfélig vesződtem vele. Úgy döntöttem, hogy várhat a világ megmentése még egy napot és lefeküdtem aludni. Eszembe sem jutott, hogy elérhet újra valamiféle olyan állapot, mint előző éjjel. Nem is követezett be. Szerencsére vagy nem… biztosan gazdagodtam volna pár ránccal a homlokomon és biztosan megtudtam volna pár dolgot; de úgy látszik magamra vagyok utalva ebben az ügyben. Hisz’ Ő (talán) mondta, hogy okos vagyok és használjam az eszem. Reggel önkéntesen és tudatosan kapcsoltam be a tv-t, hátha kiderítettek valamit, aminek igazságalapja is lehet és meríthetek belőle én is. Talált-süllyedt! A következő volt a hír:

Kutatók százai gyűltek össze egy cél érdekében: hogy kiderítsék, mivel állunk szemben és hogyan mentsék meg a New-Stray; és valószínűleg egy ekkora kiterjedésű meteor miatt New-Stray környékét is. Második ülésnapjukon egyetértésre jutottak abban, hogy a közeledő tűzgömb jó ideje úton van. Fél éve az kihelyezett űrhajósok már találkoztak a jelenséggel; akkor még nem vették figyelembe, mivel elkerülte a Földet…

Mintha kezdene hasonlítani a saját elképzeléseimre. Szívem mélyén reméltem, hogy nem csak fél éve vándorol; ha sikerülne megbizonyosodnom róla…

Másnap ez fogadott az újságban:

Befejeződött a harmadik nap. Megállípították, hogy körülbelül egy-másfél éve található a kőzet a galaxisban. Kis léptékben haladnak előre, de biztosra mennek…

Jelen állapotban ez is megteszi.

A városi könyvtárba az internet miatt még soha nem tettem be a lábam; ezt a hagyományt is megtörtem. Elolvastam minden csillagászati könyvet, értekezést, találgatást. Majd az antikváriumba is ellátogattam. Egy öreg bácsi volt a tulaj. Nem akarom bántani, de szerintem egy idős lehetett a könyveivel és ráadásul elég provokatív is volt. Hosszas keresgélés után megszólítottam:

- Elnézést, tudna segíteni nekem? Egy könyvet keresek!

- Kis hölgy, hát, ha csak ez kell lehozom magának a csillagokat is! – nos, mintha már hallottam volna ezt valahol; de beismerem stílusos.

- Az égi jelenségeket szeretném tanulmányozni.

- Magácska is kedvet kapott a csillagászathoz? Mostanában menő ez a téma vagy hogy is mondják ezt maguk?!

- Igen, most ez a sláger. Szóval, tudna segíteni?

- Meglátjuk…

Az öreg elkóricált legalább negyed órára. Már majdnem hazaindultam, amikor visszatért egy poros, dohos narancssárga könyvvel.

- Talán ez majd érdekli kegyed.

- Meglátjuk. –szóltam vissza, csak olyan titokzatossággal, ahogy azt ő tette.

Leültem egy kör asztalhoz és forgatni kezdtem a könyvet. A címe nem sejtet sokat tartalmáról: “Az égi sugárút”. Különböző legendákról szólt, fejezetekre bontva. Az egyik igen ígéretesnek tűnt, így mélyebben beleástam magam. A szöveg így kezdődött:

Azoknál, kiknél bekövetkezett a változás felejthetetlen kalandban vettek részt. Mindegyikük munkásember sarja, és maguk sem vetik meg a verejtéket és a fáradtságos küzdést. Alig párnak jutott ez a felüdülés, hogy kiléphez e sorokból. Ők maguk Phoenix csillagai…

Már nem volt kérdés, hogy úton járok. Figyelmesen böngésztem tovább, nem törődve az idővel. Végül pedig rátaláltam a hiányzó láncszemre.

- Megvan! Éljen! Ezt nem hiszem el! A francba is! – csattantam fel.

- Na, de kérem! – pirított rám az öreg.

- Mennyit kér ezért a könyvért?

- Magácskának megfizethetetlen.

- Mondja már! – siettettem.

- Egy őszinte “köszönöm” is megteszi.- mosolyodott el.

- Köszönöm! Köszönöm! – kiabáltam boldogan, majd elszaladtam a bizonyítékkal a kezemben.

Ezzel mindent megoldhatok, már csak azt kell kitalálnom, hogy hogyan tegyem ezt.

Felhőtlen örömömet félbeszakította egy csoport, akik fejvesztve futkároztak össze-vissza. Elkaptam egy nőt közülük, akiből sikerült kihúznom, hogy mi ez az egész. Mindenki megrémült, mert egy kisebb meteorit csapódott be egy New-Stray melletti tanyára. Erről értesültek a szüleim is, akik azonnal hívtak mobilon, hogy menjek haza. Megnyugtattam apámat, aki a születésem óta nem izgult ennyire értem, hogy már hazafelé tartok. Amint hazaértem, közölték velem, hogy teljes szobafogság, amíg ennek a mizériának vége nem lesz. Nem vettem jó néven, hiszen a kezemben voltak olyan információk, melyekkel véget vethettem volna ennek az őrültségnek. De ezt is, mint mindent a tőlem megszokott nyugodtsággal kezeltem. Csak, hogy hű legyek önmagamhoz…

Lesunnyogtam, és szolidan de lényegretörően közöltem a szüleimmel, hogy női problémáim vannak és idegesebb vagyok a kelleténél: így szépen megkértem őket, hogy hagyják rám a hülyeségem. Ennyi női rafkó ragadt rám anyámtól. Reméltem, hogy legalább tiszteletben a kérésem, ha már elfogadni nem tudják.

Előkészítettem a tervem. Persze csak a fejemben, mivel írni már se időm, se energiám, sőt még passzióm sem maradt. Csak “A” tervem volt, úgyhogy muszáj volt mindent beleadnom, hogy biztosra menjek.

Kapóra jött, hogy anyámék ma este a házassági évfordulójukat ünnepelték. Nem volt nehéz észrevétlen maradni az enyelgő pár előtt. Úgy cicáztak egymással, mint valami friss-házasok. Áh, a folytatásra nem vagyok kíváncsi! Most bezzeg nem érződik rajtuk a világvége hangulat!

Gyorsan átfutottam a nappalin, ki a konyhába onnan pedig a bejárati ajtóhoz. Hónom alatt a könyvvel futottam végig a városon. Körülbelül negyed óra múlva értem a vasútállomásra, ahol még elcsípte az utolsó New-Straybe induló járatot.

Aminek még nem sikerült találó címet adnom...

Negyedik rész

Álmomban már láttalak

Mint azt említettem az előbbiekben, nem voltam az a „nagy álmokat” kergető típus. Viszont ez éjjel megint előjött valami. Olyan volt, mintha ébren lennék a saját álmomban. És mivel volt egy felem, aki racionálisan gondolkodott, így nem tulajdonítottam semmiféle jelentőséget annak, amit láttam. Volt ott egy doboz és egy szék. A faládára arannyal volt gravírozva; egy név: Phoenix. Közelebb mentem, hogy megnézhessem. Valamiért akkor még a közelében sem jártam annak, hogy ennyiből Ő rá asszociáljak. Mindösszesen csak a kíváncsiság hajtott. Vettem a bátorságot és kinyitottam: rendezetlen kupacokban álltak benne régi képek. Óvatosan emeltem ki őket, látszott néhányon, hogy nagyon öreg és megviselt. Köztük találtam néhány példányt, ami eléggé kezdetleges, még csak papírszerű anyagok voltak. Nagyjából ugyanarra a kaptafára készült az összes; persze csak formailag. Az egész teret betöltő kép és alul egy sávban a címe és alkotójának aláírása és a dátum. Ahogy jobban szemügyre vettem a műveket, feltűnt, hogy minél régebbi a rajz, annál gazdagabb. Miután már legalább három halmot átlapoztam, megakadt a szemem az egyiken. A címe: „Önarckép”, de a lap mégis üres volt. Megfordítottam hátha kapok valami magyarázatot.

- Csak nem volt ennyire üresfejű egy ember…főleg ha ilyeneket művel! –elmélkedtem egy magamban.

A hátlapon ez állt: lejárt 5020-ban.

- Tessék? Ezt nem értem! Mit akar ezzel mondani? Egy képnek nincs szavatossági ideje. – hördültem fel.

Abban a reményben, hogy találok választ a kérdéseimre; folytattam a kutakodást. A következő 20 képben semmi különöset nem találtam, azon kívül, hogy volt köztük olyan is, aminek születése a Krisztus előtti időkre tehető. -Drága társam, kedves naplóm! Mit találtam?! Megöl a kíváncsiság!- Tovább matattam még pár percig majd a székre dőltem és elaludtam. Akkor megszólalt az “éberebb” énem:

- Nem alhatsz el, pont most! Keress tovább!

Amint ráncigáltam “alvó” felem, észrevettem, hogy nem vagyok egyedül a kis teremben. Hallottam, hogy valaki közeledik, hallottam a lépteit és amint elég közel ért a légzését is. Szó mi szó, a frászt hozta rám, de különösebben nem foglalkoztam vele. Pontosan addig, míg meg nem szólított:

- Böki a csőröd, mi?!

- Mi?

- Tudtam én, hogy kemény csaj vagy és nem adod fel.

- Ki vagy?

- Ejj, hát nem ismersz meg?

- Nem. Ki vagy? Mit akarsz tőlem?

- Na, csak nem félsz?!

- Dehogy félek! Csak tudod, anyám belém sulykolta, hogy ne álljak le idegenekkel.

- Ez aranyos! Főleg tőled.

- Szóval, honnan kéne ismernem? Hol találkoztunk már?

- Elisabeth Moor, tudom, hogy okos lány vagy. Használd azt a szépséget a nyakadon!

Most, hogy kiderült, hogy nem csak a levegőbe beszél; komolyan megijedtem. Visszafordultam a “lustábbik” Elishez és erőszakosabban rángattam; de nem reagált.

- Mi történt veled? Nem így ismertelek meg! Sosem választod a gyengébbek útját. És tudom, hogy segíteni fogsz nekem! – szólt közbe a ‘hang’.

Megelégeltem a saját értetlenségemet. Vártam valami külső segítségre, ami hála Istennek be is következett. Anyám végre az életben egyszer jól időzített. Igaz, nem kívánom egy kialvatlan, nyugtalan, zavarodott kamaszlánynak ezt a fajta ébresztőt:

- Elisabeth Moor, az én időmben a hétalvókat megbüntették: nem gépezhettek egész nap. Ideje lenne magadhoz térni, különben te is erre a sorsra jutsz!

Na, már csak az kéne, hogy megfosszon minden jelenlegi boldogság és információ forrásomtól… Úgy látom, sokat kértem azzal, hogy legyen egy normális családom.

Aminek még nem sikerült találó címet adnom...

Harmadik rész

Több, mint baj!

Mélyen aludtam. Ezek után gyorsan szerettem volna sokat aludni. Anyám csörtetett be úgy két órával később, este nyolckor. Akkor zajlott ugyanis minden kereskedelmi csatornán az úgynevezett 'Hírszolgálat'. Valójában nem volt más csak a népet bódító, hazugságokkal és részre hajlásokkal vegyített bulvár. Most éppen az volt a szenzáció, hogy a világegyetemből közeledik valami, ami gyors, erős, pusztító és megállíthatatlan. A mi csendes városkánkat nem fenyegette veszély, viszont a nyüzsgő és fontos bányavárosunkat telibe találhatja. Anyám a szokásos 'mindenen bepánikolok' és 'mindent túlbonyolítok' nő volt. Az ő esetében még a bolhából elefántot szólás sem fedné a valóságot. Ez most is megmutatkozott: kiugrasztott az ágyból, eszeveszetten rohangált fel és alá a házban. Közben csak mondta, mondta, és mondta a magáét, hogy tudta, hogy az emberiség egyszer majd megfizet a bűneiért. Felsorolta az összes általa rossznak vélt dolgot, embert, eseményt, ami csak eszébe jutott:

- Ott volt az az Maxell, meg az a másik elnök... a hogy is hívják? Mondd már a nevét!

- Cracky?

- Az! Meg azok az áldozatok, ember, állat, növény... ezeknek semmi sem szent! És most sem egyedül a bűnös viszi el a balhét. Nem...

- Anya!

- És emlékszel arra a rablásra? Seigelék boltjában? Vagy arra a kőolaj-harcra?

Na, igen, anyám képes volt a 'nagyoktól' a 'kicsikig' levezetni dolgokat. Jó hogy nem kombinálja össze egy közérti tolvaj és a bank kifosztásának esetét. Ő mindenben lát összefüggést, szerintem még abban sem biztos, hogy ki az igazi apja. - Ugyanis a nagyi eléggé csapodár volt, és amint ezt anyu megtudta, egyből gyanakodni kezdett. Ezzel rendszerint az őrületbe kergette a szüleit. - Ez volt az ő hobbija... Biztos tőle örököltem. Kösz, tényleg.

- Anya! Nem fejeznéd be?!

- Elisabeth ezek komoly dolgok, amikről beszélni kell! Nem lehet csak úgy eltusolni őket!

Igen ő már csak tudja... Előtör belőle a kém!

- Igen?! Akkor mondd csak, mit is akarsz te tenni... most, hogy veszélyben a Nagyvilág? Huhu!

- Áh! Te nem veszel komolyan se engem, se semmit! Ki nevelt téged? Én biztos nem!

- Hát erre ráéreztél! Te biztos nem!

- Hékás! Álljon meg a menet! Tudjad, kivel beszélsz!

- Tudom én...

Apám szakította félbe a veszekedést.

- Mi ez itt?! Elmondaná valaki, hogy mi történt?!

- Semmi... - vágtam rá bosszúsan.

- Semmi?! Semmi?! A drágalátos kislányod most vágta a fejemhez, hogy nem kapott elég jó nevelést, sőt semmilyen nevelést tőlem.

- Elisabeth! - mormolt le a család feje...

Őszintén, cseppet sem érdekelt az, amivel anyám mosta ki apám agyát. Az ő kapcsolatuk sem volt felettébb mennyei, de valahogy mindig közös nevezőre jutottak. Általában anyám teletömte a fejét mindenfélével; mindenkit úgy állított be előtte, ahogy neki kedvezett. Édes-jó-apámról pedig tudni kell, hogy csőlátása volt. Naív volt, így nagyon könnyen be lehetett csapni, és persze akadt rá jelentkező mindig.

- Preston csinálj valamit ezzel a lánnyal! Ennyivel nem intézheted el! - anyám pedig ezt nem hagyhatta, mármint, hogy ne ő nyerje a vitát. Igazából, az nem is volt kérdés, hogy ki nyeri... Csak, hogy mennyivel. Mindig is meg akart alázni engem, mivel apámban nem talált ellenfelére.

- Tara, én nem akarok belefolyni a női ügyeitekbe, intézzétek el magatok. - na, ez az apa! Diplomatikusabb választ nem is adhattál volna! Nekem ugyan tetszett, hogy így próbálta kikerülni a dolgot; az "ellenfelemnek" már kevésbé... Nem tudta elviselni, hogy lerázzák; pedig már ideje volt megleckéztetni. Ugyanis mindemellett, hogy 'vitakészsége' igen fejlett; általában kezdeményező típus. És természetesen amilyen tapintatos, nem a kis-kaput találja meg, hanem a nagy ajtót feszegeti. Amitől aztán épeszű ember a falra mászik.

- Preston! Mindig azt beszéltük, hogy a gyereknevelési kérdésekben egyetértünk. Egyet kell értenünk! Ha a gyerek azt látja, hogy megingunk, akkor végünk!

- Jaj, drágám, tudod, hogy mindig is ragaszkodtam a szigorhoz. Mindig is elvártam Elistől, hogy tiszteljen minket.

- Akkor ezt mire véljem?!

- Kamasz, lázad.

- Engem nem érdekel, hogy kamaszodik! Én akkor is az anyja vagyok, ha nő, ha kamaszodik, ha öregszik, mindig!

Itt döntöttem úgy, hogy szépen csendben bevonulok a nyugodt kis zugomba. Tudtam, hogy a vita további részében anyám szépen lassan, taktikázva "elcsavarja" apám hiszékeny buksiját. Szörnyű, hogy mióta házasok és mégis sikerül ez neki. Vagy talán apámat még mindig elborítja az a bizonyos 'lila köd'?! Azért kíváncsi lennék, milyen női fortélyokat vet be anyám?! Áh, de fúj! Nem akarom tudni a szüleim hálószoba titkait. De valószínű, hogy a békülő-szex az 'ász' anyám kezében. Hagyjuk, lépjünk! Nem akarok róla tudni.

Miután lecsendesedett minden, lenyugodtak a kedélyek; gondoltam utána nézek a neten, anyám agyszüleményének. Megnéztem egy, a Hírszolgálatnál biztosabb forrást. Valóban fent volt az ő honlapjukon is a cikk, miszerint egy óriási, nagy sebességű meteor (talán) közeledik a Föld felé, konkrétabban New-Stray felé. Ami azt illeti; elgondolkodtató. Habár... ilyen az én formám, akkor van katasztrófa, amikor én élek. Eddig is volt egy pár jégkorszak, pár háború, hosszabb rövidebb béke-idő, de amikor én élem gyönyörű ifjúságom... hát persze! Minden világos! Elisabeth Moor a világon van, emberek! Jöhet, a ki tudja hányadik világvége?! Inkább jegelem a témát. Van elég bajom, nem kell még a világé is! Ezzel a gondolattal tértem újfent az ágyikómba.

Aminek még nem sikerült találó címet adnom...

Második rész

Csillaga volt?

Próbáltam nyugtatni magam. Mégis végig azon járt az eszem, hogy tudta ezt tenni velem. Nem mehet el nélkülem. Főleg nem egy ilyen hosszú útra. Az oké, hogy neki ez csak pár kilométer, de nekem, mint földi halandónak felfoghatatlan távolság. Akárhogyan is próbálta megértetni velem, hogy már százszor megtette ezt életében; én nem akartam elfogadni. Sőt ha jobban belegondolok… nem is ő utazik! Hanem én... Teljes volt az elkeseredésem! Egész éjjel e járt az eszem. Nem tudtam aludni, próbáltam valami konkrétumot keresni az interneten erről. Ha már ő nem volt hajlandó felhomályosítani és még, azt merészeli mondani, hogy minden kérdésemre megfelelt. Persze! Csak ami most a legjobban foglalkoztat, arra nem! Mikor láthatom újra? Nem érdekel utána mi lesz! Hajnali két óra tájékán sikerül rátalálnom egy csillagász laboratórium honlapján a válaszra: „A Phoenix csillagkép nevét az elődje holttestéből minduntalan újjászülető mitikus madárról kapta. Azaz a Föld forgásának megfeleltethető évenként huny ki fénycsóvája és éled újra. Ezután fokozatosan építi fel a csillagrendszerbeli előkelő helyét.” Nem lehet igaz! Nem teheti ezt velem! Torkom szakadtából ordítottam, könnyeim patakokban folytak… patakokban?!
A szörnyű kiabálásomra még a szüleim is felriadtak. Berohantak hozzám. Apám katonai módszereivel igyekezett véget vetni a hisztimnek. Összeszorította a kezeim és lenyomott a székre. Anyám is elég 'humánus' módszerekhez folyamodott: azonnal hívta a mentőket. Minthogy fogalmuk sem volt, mi bajom lehet, egyből elmezavarra gondoltak és bedugtak egy 5*5-ös mini fehér kórházi szobába. Nyugtatót hegyeket nyomtak le a torkomon, és úgy bántak velem, mint egy szimpla őrülttel. Igen, lehet, hogy az volt. Őrült; őrülten szerelmes! Pár hétig benn tartottak, majd hazaengedtek a szülői szigor minden kellékével. Az őseim azt a parancsot kapták, hogy minden pillanatban én legyek a figyelmük középpontjában, keményen lépjenek a sarkamra bármit is készülnék tenni, mivel ez csak a kezdet! Nem tudom mire gondolhattak… minek a kezdete? Nem inkább a vég? Az Ő vége?



Otthon lelakatolták az egyetlen helyet, ahol jól éreztem magam; a tetőteret. A lépcső alját eltorlaszolták és a szüleimmel szemközti szobába kellett költöznöm, ami eredetileg egy vendégszoba volt. Furcsállottam, hogy mi ez a hirtelen változás, hiszen sosem mutattak semmiféle érdeklődést irántam. Talán a történtek után a fejükhöz kaptak? Áh, kizárt! Elgondolkodtató ez, de engem most cseppet sem izgat. A hiányérzetem az idő múlásával egyre csak mélyült és mélyült. Minden éjjel az ablakomban ültem, abban a reményben, hogy majdcsak megcsillan valami az égen. Persze ez nem következett be. Teltek a hónapok, jött a nyár, amikor még kékebb az ég nappal és még sötétebb éjjel. Vigyázó szemem mindig az eget kémlelte. Rengeteget sírtam ez idő alatt. Fájt. Rettenetesen fájt.

- Várlak… még mindig!

- Hallod?! Várlak!

- Még mindig várok Phoenix!

Sosem jött el. Már azt hittem, elhagyott. Számoltam a napokat. Az a végzetes nap december 15.-e volt. Nem bírtam elviselni. És nem bírtam el a gondolattal, hogy akár örökre is elveszíthetem. Folyton kérdésekkel bombáztam magam: Mi van, ha elfelejt? Miért is jönne vissza? Pont én? Hozzám?

Amint kezdtem érezni, hogy közeleg az idő, újra megbolondultam. Komor őszben virultam; eljött a tél és kivirágoztam. A szívem megtelt reménnyel. Ehhez hozzásegített az internet világa. A létező összes cikket és tanulmányt elolvastam, a csillagászat szerelmeseitől olvastam róla, akik bálványozták Őt. Ahogy a találgatásaikat böngésztem, néha már megsajnáltam őket. Segíteni persze nem tudtam volna nekik, hiszen én nem úgy ismerem Őt. Nekem nem a paraméterei a fontosak és engem egyáltalában hidegen hagy az összes szomszédja. Az utolsó napok nagyon lassan teltek. A készülődés és a várakozás az utolsó energiatartalékaimat is felemésztette. Éreztem, hogy most már nem szabad feladnom. Tudtam, hogyha visszatér hozzám el fog bűvölni és azon leszek, hogy ez kölcsönös legyen. A történtek és a nehézségek ellenére erősebben tudok majd fellépni és talán sikerülhet felnőnöm hozzá amennyire csak, lehet. Megfogadtam, hogy soha többé nem lesz mellette kisebbségi érzetem. Kihúzom magam már csak azért is, hogy Ő az enyém! Rettenetesen hiányzott.

December 14.-e 22óra 56perc: elfoglaltam a szokásos helyem, a párkányra borulva vártam. Vártam. Vártam. Azt hittem, hogy a „nagy áttörést” majd az éjfél hozza magával. Ez nem következett be. Hajnali 1… 2… 3… egyre jobban elkeseredtem; tudtam, hogy amint felkel, a nap elveszítem az összes reményem, esélyem és ezzel együtt felszárad az utolsó könnycsepp az arcomon. Pesszimista énem tört a felszínre. Üvöltöttem, toporzékoltam. Most haragomban. Nem rá voltam dühös, magam miatt mérgelődtem. Nem szabadott volna beleélnem magam, hiszen elmondtam neked mindent róla, azt is, hogy mennyire irreális ez az egész. Én mégis hittem… Magamat emésztettem. Megérdemeltem! Elvakult hülye liba voltam! A fáradtság és a fájdalom elhatalmasodott rajtam. Újfent kórházba szállítottak; végkimerülés.

- Rejtélyes… doktor úr… - magyarázták a szüleim.

Aznap éjjel benn tartottak és az első olyan éjszaka, amit teljes egészében végigaludtam.

Másnap az előző esethez kísértetiesen hasonlító tanácsokkal engedtek haza. Már annyi reményem sem maradt a boldogságra, mint anno. Hazatérve újra álomba szenderültem. Eddig sosem álmodtam; nem is baj. Azt mondják, hogy aki álmában is eleven az nem egészséges. Vagyis aki elég gyakran eleven ahhoz, hogy furcsa agyszüleményei legyenek. Biztató volt, hogy legalább valamilyen alapon normálisnak mondható egyén vagyok. Természetesen azonnal sikerült rácáfolnom erre! Valami megfoghatatlan álmom volt, valami ismeretlen szörnnyel. Felriadtam, de már annyi erőm sem volt, hogy megijedjek vagy nyugtalan legyek. Csak annyit motyogtam magamnak, hogy „biztosan én voltam a szörny”. Ránéztem az órára, már este 6óra volt. Az asztalomra be volt készítve anyám egyik remeke; szalonnás tojás. Felfordult a gyomrom tőle! Fúj! Biztos jót akart… tudja, hogy utálom! Kinyitottam az ablakot. Meglepődtem saját magamon; mit képzelek? Ugye nem azt, hogy meglátogat? Ugye nem akarom beleásni fülig magam? Ugye nem kezdek el képzelődni? Szerencsére lehiggadtam. Nem tettem még túl magam rajta, de ideje volt elindulnom a „gyógyulás” útján. Mivel az evés nem tűnt a legmegfelelőbb passziónak, ezért újra aludni tértem.

Aminek még nem sikerült találó címet adnom...

Első rész

Csillaga van

- Szeretlek! – törte meg a csendet Ő. Hangja ágyú robbanásként hatolt át a sötét, hideg éjszakán. Egyenesen a szívemet találta… de nem fájt.

Aznap éjjel nem tudtunk elaludni. Csak feküdtünk a három falat érintő és egy szobányi teret elfoglaló franciaágyon. Olyan élettelennek és kiszolgáltatottnak éreztük magunkat, mint valami bábok. Talán még gyerekkorából mindenki emlékszik a Barbie család tagjaira, akikkel élethelyzeteket imitáltunk. Gyakorlatilag rájuk erőltettük a saját akaratunkat. Persze leginkább a lányok tették ezt, azok, akik ma is irányító szerepet töltenek be vállalatoknál, üzletekben, családjukban, azaz a saját életükben. Szóval, beugrott egy kép a régmúltból. Amint én, mint várakozással és tervekkel teli kislány ülök a szobám mintás szőnyegén és játszom a babáimmal. Mindig is mertem nagyot álmodni, de szerencsémre láttam a dolgok reális oldalát is. Gyakran játszottam a gondolattal és a babáimmal; hogy lesz egy férjem, aki szeret. Általában eddig jutottam, mivel szerettem volna kiélvezni ”szabad” életem minden egyes percét. Tehát a férfi. Vegyük őt a ’család’ nevében Kennek. Ken gyakran elvitte szerelmét, Barbiet fagyizóba, moziba, buliba. Bár nem vágytam bulizni, amint láttam a családi példát, hogy anyám folyton lelépett éjszakánként, semmivel sem törődve és apámmal hagyott kettesben. Nem volt meg a filmekből ismert érinthetetlen családi idill. Igaz a mai világban már megszokott, hogy a szülők különválnak; családok szakadnak szét. Ezáltal is erősödve a nő, mint maga a fogalom. Gyermekeiket egyedül nevelő, erős, saját egzisztenciával rendelkező, ugyanakkor karrierista nők veszik át az uralmat a világban. Innen pedig eredeztethetjük a mai fiatalok viselkedését milyenségét. Eltűntek a tabu témák, egyre korábban beszélnek, és egyre korábban kezdik a szexet. Mikor még nem is azzal a gondolattal játszadozik a gyermek és nem is az vezérli elméjét, már akkor is észrevehetőek a nemiség kialakulásának kezdetei. Tessék a példa: Minden gyerkőc akaratlanul is áldozatul esett a Nagyvilág kifordított újfajta szemléletének, amit sulykolniuk se kellett a fiatalságba, mert, mint egy normát láthatta az élet bármely területén. Ken és Barbie babáink is ki voltak téve ennek! Ahogy ott feküdtünk, mi is így éreztük magunkat, de nem akartuk, hogy valaki kívülálló akarata érvényesüljön felettünk. Nem arra vártunk, hogy jöjjön egy érdeklődő kamasz, aki a kíváncsiság erejével próbálgassa rajtunk a pornó világából torzítottan tanult szex pozitúráit. Nem ez volt az a pillanat, amikor a test és a vonzódás hatalmas erejével bármit is megoldhattunk volna. Mereven elzárkózott előlem és nekem sem hiányzott.

Őt a makacs-tökéletes énkép vezérelte, engem pedig a düh vagy inkább a bánat és a sértettség. Düh… majd egy évnyi szenvedélyes szerelem után? Áh! Miket beszélek? Mit számít ilyenkor az, az egy év vagy egyáltalán az idő? Attól a pillanattól kezdve, amint lángra lobban: nem érzem a keserűséget iránta. Mégis lehozhatja a csillagokat útlevél nélkül; engem az sem érdekel. Most nem! Mit képzel? Tízszer, százszor, ezerszer bocsánatot kért, de én nem felejtem el! Nem várhatja ezt tőlem! Elhiszem, hogy nem tud mást tenni már… de nem kellett volna akkor megtennie! Az a szerencséje, hogy szeretem. Nagyon szeretem. Indulatoktól vezérelve vágtam a fejéhez olyan dolgokat, amiket soha nem mondanék normális keretek közt. Ő most ezért játssza az áldozat szerepét. Senki nem osztotta rá mégis profiként alakít benne. Csak arra tudok gondolni, hogy már ő is elhitte magának; másképp, hogyan lehetne ilyen hihető?! De mégis miért esik ennyire nehezére, hogy belássa hibáit és annak következményeit?! Nem is tudom, mit tennék, fordított helyzetben vagy mit tegyen ő most, esetleg én mit várok tőle? Talán semmit. Talán azt kívánom, hogy tekerjünk előre az életben. A szó csak összevarrja, az emlékezés pedig felszakítja a sebeket… de talán az idő?! Az idő… talán megjavítja és felerősíti mind a bizalmat, mind a szerelmet. Nem lehet olyan nehéz újra meggyújtani a tüzet; hiszen, ami egyszer tombolt, az nyomokat hagy maga után. Csak szeretnék már ott tartani! Ott, ahol már nincs több határ köztünk sem térben, sem lélekben. Megőrjít a tudat, hogy nem érhetek hozzá, hogy nem ölelhetem, hogy nem csókolhatom és az... Hogy ezt tette velem!

Nem engedi, hogy kitomboljam magam. Csitítgat, holott lehet, hogy csak ennyire lenne szükségem: egyszer kellőképpen kiordítsam magamból a fájdalmat, hisztizzek, toporzékoljak, csapkodjak… lehet, hogy ezután megnyugodnék. Talán helyre tudnám tenni magam és a kapcsolatunk. Csak egy kis idő kéne, amíg feldolgozom és őrjöngök. Sajnos, ezt mind nem tehetem meg. Elnyom, elfojt, lepisszeg. Ezzel nem engem szorít háttérbe; nem, mint embert, hanem az érzéseimet, az indulataimat. Azt szeretné elérni, hogy ne foglalkozzam velük, hogy ne kiabáljak, hogy ne veszekedjünk, pedig állítom, hogy utána édes lenne a békülés. Így folyton csak gyűlik a haragom, teljes súlyával rám nehezedik, nyomja a szívem és egyszer majd kifakad. Lehet, hogy akkor már Ő feleslegesnek fogja érezni, nem fogja érteni, hogy mit miért. Akkor majd joggal példálózhat a következetes kutyaneveléssel: ha a kutya hibát követ el egyből büntetni kell, hogy tudja, miért kapja és tanuljon belőle. De könyörgöm! Ha nem ad erre lehetőséget nekem, akkor mit vár? Nem tudok ilyen gyorsan felejteni! Talán nem is érti, hogy miért is fáj ez nekem ennyire?! Mások vagyunk, így még ez elfogadható magyarázat lenne tőle; ha nem ismerne jobban magánál. Nem ismerne… hisz én ismerem Őt! Ez is egyfajta kiindulópont számomra.

Milyen abszurd, hogy divatbabákhoz hasonlítottam magunkat. Nem illik ránk sem a divat szó, sem a baba szó. Vannak úgynevezett látszat-párok, akik ténylegesen divatból, egymás mutogatásának céljából „járnak”. És hát a baba szó… saját akaratunk szerint cselekszünk, nem rángatnak minket és nem játszadoznak velünk. Legalábbis próbáljuk kikerülni a kutyaszorítókat.

Mégis, ha már így nyitottam, rendszer szerint kell befejeznem. Tehát, ha a férfi Ken, akkor párja Barbie; Ő egyáltalán nem hasonlít Kenre! Senkire sem hasonlít! Ezt mindig kikéri magának és igaza is van. Nem olvassa szerény naplómat, így merem, egyéni ötlet alapján Ken alakján át bemutatni. Alapvetően tényleg eltérő a két személyiség, bár egy figurának kétlem, hogy lenne bármiféle egyénisége. Vegyük azt az alapot, amit a készítői képzeltek neki. Külseje összefügg a fejében és a szívében található ürességgel. Csak egy massza, egy álom, egy idill, már ha valakinek erre van szüksége. Nála szinkronban van a látszat és a lényeg. Míg Ő magában is érték. Az, hogy lélegzetelállítóan néz ki… az csak a ráadás. Hatalmas kontraszt uralkodik teste egészén. Haja fekete, szemei szintén; ajkai vöröslenek akárcsak a szerelem-rózsája. Mindezzel szemben bőre mész-fehér. Talán már túlontúl gyönyörű, csöppnyit már félelmetes ez a kinézet. Tapintásra bőre hamvas, puha; tincsei égnek merednek és mindig tökéletesen egyenesek. Testére nincsenek szavak, ezzel szemben én csak Barbie vagyok. Igaz, Barbie-t teremtették először, a tökéletes nőideált, mégis én valamilyen silány gyártmány lehetek vagy Ken lépett át a másodhegedűs szerepén. Őszintén szégyellem magam a közelében. Az utcán megbámulnak minket. Képzelem mi járhat az emberek fejében: "pont ő? Hogy lehet?" És a többi irigy sötét emberi gondolat. A leírtak alapján úgy tűnhet, hogy egy nézetet vallok velük, de valahol a lelkem mélyén úgy érzem, hogy ez jár nekem! Ő az enyém és senki másé! Mellette úgy érzem, hogy hozzá hasonlóan é is csodálatos vagyok. Vagy mindössze annyi történik, hogy abban a pár pillanatban elvarázsol és feledtetni tudja velem kilétemet.

Szépségem! - Újra Ő vetett véget az önmarcangolásomnak. Nem szerettem ezt hallani az ő szájából. –Mennem kell.

- Nem! Nem mész sehova sem! Nem hagyhatsz itt!

- Muszáj mennem! Kérlek, békélj meg! Tudod, hogy kötelességeim vannak!

- Ne! Kérlek!

- Nem, én, kérlek Elisabeth! Értsd meg! Tudsz mindenről most már, minden kérdésedre kaptál választ.

- Ne hidd! Itt hagysz engem, értetlenül, bután és kételkedve.

- Nem szerelmem. Okos és szép vagy! Hamarosan jövök! Szeretlek! – ezzel egy pillanat alatt szertefoszlott a csodás kép és eltűnt. Lélekszakadva futottam a tetőtéri ablakomhoz. Nem is tudom mit gondoltam, tudom; esélytelen, hogy lássam…

Mióta Ő van nekem, azóta átalakítottam a tetőteret, az én saját bejáratú kuckómra. Igaz, előtte nincsenek akadályok, de könnyebb így mindkettőnknek. Szüleimtől is biztonságot ad ez a hely, hisz’ a keskeny rozoga létrán egyedül én merészkedek fel ide. Talán előttük se lenne korlát ez a kis út-probléma, de nem érdekli őket, hogy mit csinál idefenn a kedves kislányuk. Elhitettem velük, hogy hirtelen nagy kedvet kaptam a csillagászat iránt. Így édesapám megszponzorált egy távcsővel -akarom mondani a szerelmemet- és pár matraccal, ha át akarnám hívni a barátaimat egy kis éjtúrára. Mivel őt a tőzsdén és a részvényein kívül más nem köti le, így nem okoz nehézséget a magány kialakítása. Anyám pedig olyannyira önző és felületes, hogy akár két pávával is élhetnék együtt. Azt se venné észre, kivéve persze, ha nem zavarná a sikoltozásuk.