Első rész
Csillaga van
- Szeretlek! – törte meg a csendet Ő. Hangja ágyú robbanásként hatolt át a sötét, hideg éjszakán. Egyenesen a szívemet találta… de nem fájt.
Aznap éjjel nem tudtunk elaludni. Csak feküdtünk a három falat érintő és egy szobányi teret elfoglaló franciaágyon. Olyan élettelennek és kiszolgáltatottnak éreztük magunkat, mint valami bábok. Talán még gyerekkorából mindenki emlékszik a Barbie család tagjaira, akikkel élethelyzeteket imitáltunk. Gyakorlatilag rájuk erőltettük a saját akaratunkat. Persze leginkább a lányok tették ezt, azok, akik ma is irányító szerepet töltenek be vállalatoknál, üzletekben, családjukban, azaz a saját életükben. Szóval, beugrott egy kép a régmúltból. Amint én, mint várakozással és tervekkel teli kislány ülök a szobám mintás szőnyegén és játszom a babáimmal. Mindig is mertem nagyot álmodni, de szerencsémre láttam a dolgok reális oldalát is. Gyakran játszottam a gondolattal és a babáimmal; hogy lesz egy férjem, aki szeret. Általában eddig jutottam, mivel szerettem volna kiélvezni ”szabad” életem minden egyes percét. Tehát a férfi. Vegyük őt a ’család’ nevében Kennek. Ken gyakran elvitte szerelmét, Barbiet fagyizóba, moziba, buliba. Bár nem vágytam bulizni, amint láttam a családi példát, hogy anyám folyton lelépett éjszakánként, semmivel sem törődve és apámmal hagyott kettesben. Nem volt meg a filmekből ismert érinthetetlen családi idill. Igaz a mai világban már megszokott, hogy a szülők különválnak; családok szakadnak szét. Ezáltal is erősödve a nő, mint maga a fogalom. Gyermekeiket egyedül nevelő, erős, saját egzisztenciával rendelkező, ugyanakkor karrierista nők veszik át az uralmat a világban. Innen pedig eredeztethetjük a mai fiatalok viselkedését milyenségét. Eltűntek a tabu témák, egyre korábban beszélnek, és egyre korábban kezdik a szexet. Mikor még nem is azzal a gondolattal játszadozik a gyermek és nem is az vezérli elméjét, már akkor is észrevehetőek a nemiség kialakulásának kezdetei. Tessék a példa: Minden gyerkőc akaratlanul is áldozatul esett a Nagyvilág kifordított újfajta szemléletének, amit sulykolniuk se kellett a fiatalságba, mert, mint egy normát láthatta az élet bármely területén. Ken és Barbie babáink is ki voltak téve ennek! Ahogy ott feküdtünk, mi is így éreztük magunkat, de nem akartuk, hogy valaki kívülálló akarata érvényesüljön felettünk. Nem arra vártunk, hogy jöjjön egy érdeklődő kamasz, aki a kíváncsiság erejével próbálgassa rajtunk a pornó világából torzítottan tanult szex pozitúráit. Nem ez volt az a pillanat, amikor a test és a vonzódás hatalmas erejével bármit is megoldhattunk volna. Mereven elzárkózott előlem és nekem sem hiányzott.
Őt a makacs-tökéletes énkép vezérelte, engem pedig a düh vagy inkább a bánat és a sértettség. Düh… majd egy évnyi szenvedélyes szerelem után? Áh! Miket beszélek? Mit számít ilyenkor az, az egy év vagy egyáltalán az idő? Attól a pillanattól kezdve, amint lángra lobban: nem érzem a keserűséget iránta. Mégis lehozhatja a csillagokat útlevél nélkül; engem az sem érdekel. Most nem! Mit képzel? Tízszer, százszor, ezerszer bocsánatot kért, de én nem felejtem el! Nem várhatja ezt tőlem! Elhiszem, hogy nem tud mást tenni már… de nem kellett volna akkor megtennie! Az a szerencséje, hogy szeretem. Nagyon szeretem. Indulatoktól vezérelve vágtam a fejéhez olyan dolgokat, amiket soha nem mondanék normális keretek közt. Ő most ezért játssza az áldozat szerepét. Senki nem osztotta rá mégis profiként alakít benne. Csak arra tudok gondolni, hogy már ő is elhitte magának; másképp, hogyan lehetne ilyen hihető?! De mégis miért esik ennyire nehezére, hogy belássa hibáit és annak következményeit?! Nem is tudom, mit tennék, fordított helyzetben vagy mit tegyen ő most, esetleg én mit várok tőle? Talán semmit. Talán azt kívánom, hogy tekerjünk előre az életben. A szó csak összevarrja, az emlékezés pedig felszakítja a sebeket… de talán az idő?! Az idő… talán megjavítja és felerősíti mind a bizalmat, mind a szerelmet. Nem lehet olyan nehéz újra meggyújtani a tüzet; hiszen, ami egyszer tombolt, az nyomokat hagy maga után. Csak szeretnék már ott tartani! Ott, ahol már nincs több határ köztünk sem térben, sem lélekben. Megőrjít a tudat, hogy nem érhetek hozzá, hogy nem ölelhetem, hogy nem csókolhatom és az... Hogy ezt tette velem!
Nem engedi, hogy kitomboljam magam. Csitítgat, holott lehet, hogy csak ennyire lenne szükségem: egyszer kellőképpen kiordítsam magamból a fájdalmat, hisztizzek, toporzékoljak, csapkodjak… lehet, hogy ezután megnyugodnék. Talán helyre tudnám tenni magam és a kapcsolatunk. Csak egy kis idő kéne, amíg feldolgozom és őrjöngök. Sajnos, ezt mind nem tehetem meg. Elnyom, elfojt, lepisszeg. Ezzel nem engem szorít háttérbe; nem, mint embert, hanem az érzéseimet, az indulataimat. Azt szeretné elérni, hogy ne foglalkozzam velük, hogy ne kiabáljak, hogy ne veszekedjünk, pedig állítom, hogy utána édes lenne a békülés. Így folyton csak gyűlik a haragom, teljes súlyával rám nehezedik, nyomja a szívem és egyszer majd kifakad. Lehet, hogy akkor már Ő feleslegesnek fogja érezni, nem fogja érteni, hogy mit miért. Akkor majd joggal példálózhat a következetes kutyaneveléssel: ha a kutya hibát követ el egyből büntetni kell, hogy tudja, miért kapja és tanuljon belőle. De könyörgöm! Ha nem ad erre lehetőséget nekem, akkor mit vár? Nem tudok ilyen gyorsan felejteni! Talán nem is érti, hogy miért is fáj ez nekem ennyire?! Mások vagyunk, így még ez elfogadható magyarázat lenne tőle; ha nem ismerne jobban magánál. Nem ismerne… hisz én ismerem Őt! Ez is egyfajta kiindulópont számomra.
Milyen abszurd, hogy divatbabákhoz hasonlítottam magunkat. Nem illik ránk sem a divat szó, sem a baba szó. Vannak úgynevezett látszat-párok, akik ténylegesen divatból, egymás mutogatásának céljából „járnak”. És hát a baba szó… saját akaratunk szerint cselekszünk, nem rángatnak minket és nem játszadoznak velünk. Legalábbis próbáljuk kikerülni a kutyaszorítókat.
Mégis, ha már így nyitottam, rendszer szerint kell befejeznem. Tehát, ha a férfi Ken, akkor párja Barbie; Ő egyáltalán nem hasonlít Kenre! Senkire sem hasonlít! Ezt mindig kikéri magának és igaza is van. Nem olvassa szerény naplómat, így merem, egyéni ötlet alapján Ken alakján át bemutatni. Alapvetően tényleg eltérő a két személyiség, bár egy figurának kétlem, hogy lenne bármiféle egyénisége. Vegyük azt az alapot, amit a készítői képzeltek neki. Külseje összefügg a fejében és a szívében található ürességgel. Csak egy massza, egy álom, egy idill, már ha valakinek erre van szüksége. Nála szinkronban van a látszat és a lényeg. Míg Ő magában is érték. Az, hogy lélegzetelállítóan néz ki… az csak a ráadás. Hatalmas kontraszt uralkodik teste egészén. Haja fekete, szemei szintén; ajkai vöröslenek akárcsak a szerelem-rózsája. Mindezzel szemben bőre mész-fehér. Talán már túlontúl gyönyörű, csöppnyit már félelmetes ez a kinézet. Tapintásra bőre hamvas, puha; tincsei égnek merednek és mindig tökéletesen egyenesek. Testére nincsenek szavak, ezzel szemben én csak Barbie vagyok. Igaz, Barbie-t teremtették először, a tökéletes nőideált, mégis én valamilyen silány gyártmány lehetek vagy Ken lépett át a másodhegedűs szerepén. Őszintén szégyellem magam a közelében. Az utcán megbámulnak minket. Képzelem mi járhat az emberek fejében: "pont ő? Hogy lehet?" És a többi irigy sötét emberi gondolat. A leírtak alapján úgy tűnhet, hogy egy nézetet vallok velük, de valahol a lelkem mélyén úgy érzem, hogy ez jár nekem! Ő az enyém és senki másé! Mellette úgy érzem, hogy hozzá hasonlóan é is csodálatos vagyok. Vagy mindössze annyi történik, hogy abban a pár pillanatban elvarázsol és feledtetni tudja velem kilétemet.
Szépségem! - Újra Ő vetett véget az önmarcangolásomnak. Nem szerettem ezt hallani az ő szájából. –Mennem kell.
- Nem! Nem mész sehova sem! Nem hagyhatsz itt!
- Muszáj mennem! Kérlek, békélj meg! Tudod, hogy kötelességeim vannak!
- Ne! Kérlek!
- Nem, én, kérlek Elisabeth! Értsd meg! Tudsz mindenről most már, minden kérdésedre kaptál választ.
- Ne hidd! Itt hagysz engem, értetlenül, bután és kételkedve.
- Nem szerelmem. Okos és szép vagy! Hamarosan jövök! Szeretlek! – ezzel egy pillanat alatt szertefoszlott a csodás kép és eltűnt. Lélekszakadva futottam a tetőtéri ablakomhoz. Nem is tudom mit gondoltam, tudom; esélytelen, hogy lássam…
Mióta Ő van nekem, azóta átalakítottam a tetőteret, az én saját bejáratú kuckómra. Igaz, előtte nincsenek akadályok, de könnyebb így mindkettőnknek. Szüleimtől is biztonságot ad ez a hely, hisz’ a keskeny rozoga létrán egyedül én merészkedek fel ide. Talán előttük se lenne korlát ez a kis út-probléma, de nem érdekli őket, hogy mit csinál idefenn a kedves kislányuk. Elhitettem velük, hogy hirtelen nagy kedvet kaptam a csillagászat iránt. Így édesapám megszponzorált egy távcsővel -akarom mondani a szerelmemet- és pár matraccal, ha át akarnám hívni a barátaimat egy kis éjtúrára. Mivel őt a tőzsdén és a részvényein kívül más nem köti le, így nem okoz nehézséget a magány kialakítása. Anyám pedig olyannyira önző és felületes, hogy akár két pávával is élhetnék együtt. Azt se venné észre, kivéve persze, ha nem zavarná a sikoltozásuk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése