Aminek még nem sikerült találó címet adnom...

Második rész

Csillaga volt?

Próbáltam nyugtatni magam. Mégis végig azon járt az eszem, hogy tudta ezt tenni velem. Nem mehet el nélkülem. Főleg nem egy ilyen hosszú útra. Az oké, hogy neki ez csak pár kilométer, de nekem, mint földi halandónak felfoghatatlan távolság. Akárhogyan is próbálta megértetni velem, hogy már százszor megtette ezt életében; én nem akartam elfogadni. Sőt ha jobban belegondolok… nem is ő utazik! Hanem én... Teljes volt az elkeseredésem! Egész éjjel e járt az eszem. Nem tudtam aludni, próbáltam valami konkrétumot keresni az interneten erről. Ha már ő nem volt hajlandó felhomályosítani és még, azt merészeli mondani, hogy minden kérdésemre megfelelt. Persze! Csak ami most a legjobban foglalkoztat, arra nem! Mikor láthatom újra? Nem érdekel utána mi lesz! Hajnali két óra tájékán sikerül rátalálnom egy csillagász laboratórium honlapján a válaszra: „A Phoenix csillagkép nevét az elődje holttestéből minduntalan újjászülető mitikus madárról kapta. Azaz a Föld forgásának megfeleltethető évenként huny ki fénycsóvája és éled újra. Ezután fokozatosan építi fel a csillagrendszerbeli előkelő helyét.” Nem lehet igaz! Nem teheti ezt velem! Torkom szakadtából ordítottam, könnyeim patakokban folytak… patakokban?!
A szörnyű kiabálásomra még a szüleim is felriadtak. Berohantak hozzám. Apám katonai módszereivel igyekezett véget vetni a hisztimnek. Összeszorította a kezeim és lenyomott a székre. Anyám is elég 'humánus' módszerekhez folyamodott: azonnal hívta a mentőket. Minthogy fogalmuk sem volt, mi bajom lehet, egyből elmezavarra gondoltak és bedugtak egy 5*5-ös mini fehér kórházi szobába. Nyugtatót hegyeket nyomtak le a torkomon, és úgy bántak velem, mint egy szimpla őrülttel. Igen, lehet, hogy az volt. Őrült; őrülten szerelmes! Pár hétig benn tartottak, majd hazaengedtek a szülői szigor minden kellékével. Az őseim azt a parancsot kapták, hogy minden pillanatban én legyek a figyelmük középpontjában, keményen lépjenek a sarkamra bármit is készülnék tenni, mivel ez csak a kezdet! Nem tudom mire gondolhattak… minek a kezdete? Nem inkább a vég? Az Ő vége?



Otthon lelakatolták az egyetlen helyet, ahol jól éreztem magam; a tetőteret. A lépcső alját eltorlaszolták és a szüleimmel szemközti szobába kellett költöznöm, ami eredetileg egy vendégszoba volt. Furcsállottam, hogy mi ez a hirtelen változás, hiszen sosem mutattak semmiféle érdeklődést irántam. Talán a történtek után a fejükhöz kaptak? Áh, kizárt! Elgondolkodtató ez, de engem most cseppet sem izgat. A hiányérzetem az idő múlásával egyre csak mélyült és mélyült. Minden éjjel az ablakomban ültem, abban a reményben, hogy majdcsak megcsillan valami az égen. Persze ez nem következett be. Teltek a hónapok, jött a nyár, amikor még kékebb az ég nappal és még sötétebb éjjel. Vigyázó szemem mindig az eget kémlelte. Rengeteget sírtam ez idő alatt. Fájt. Rettenetesen fájt.

- Várlak… még mindig!

- Hallod?! Várlak!

- Még mindig várok Phoenix!

Sosem jött el. Már azt hittem, elhagyott. Számoltam a napokat. Az a végzetes nap december 15.-e volt. Nem bírtam elviselni. És nem bírtam el a gondolattal, hogy akár örökre is elveszíthetem. Folyton kérdésekkel bombáztam magam: Mi van, ha elfelejt? Miért is jönne vissza? Pont én? Hozzám?

Amint kezdtem érezni, hogy közeleg az idő, újra megbolondultam. Komor őszben virultam; eljött a tél és kivirágoztam. A szívem megtelt reménnyel. Ehhez hozzásegített az internet világa. A létező összes cikket és tanulmányt elolvastam, a csillagászat szerelmeseitől olvastam róla, akik bálványozták Őt. Ahogy a találgatásaikat böngésztem, néha már megsajnáltam őket. Segíteni persze nem tudtam volna nekik, hiszen én nem úgy ismerem Őt. Nekem nem a paraméterei a fontosak és engem egyáltalában hidegen hagy az összes szomszédja. Az utolsó napok nagyon lassan teltek. A készülődés és a várakozás az utolsó energiatartalékaimat is felemésztette. Éreztem, hogy most már nem szabad feladnom. Tudtam, hogyha visszatér hozzám el fog bűvölni és azon leszek, hogy ez kölcsönös legyen. A történtek és a nehézségek ellenére erősebben tudok majd fellépni és talán sikerülhet felnőnöm hozzá amennyire csak, lehet. Megfogadtam, hogy soha többé nem lesz mellette kisebbségi érzetem. Kihúzom magam már csak azért is, hogy Ő az enyém! Rettenetesen hiányzott.

December 14.-e 22óra 56perc: elfoglaltam a szokásos helyem, a párkányra borulva vártam. Vártam. Vártam. Azt hittem, hogy a „nagy áttörést” majd az éjfél hozza magával. Ez nem következett be. Hajnali 1… 2… 3… egyre jobban elkeseredtem; tudtam, hogy amint felkel, a nap elveszítem az összes reményem, esélyem és ezzel együtt felszárad az utolsó könnycsepp az arcomon. Pesszimista énem tört a felszínre. Üvöltöttem, toporzékoltam. Most haragomban. Nem rá voltam dühös, magam miatt mérgelődtem. Nem szabadott volna beleélnem magam, hiszen elmondtam neked mindent róla, azt is, hogy mennyire irreális ez az egész. Én mégis hittem… Magamat emésztettem. Megérdemeltem! Elvakult hülye liba voltam! A fáradtság és a fájdalom elhatalmasodott rajtam. Újfent kórházba szállítottak; végkimerülés.

- Rejtélyes… doktor úr… - magyarázták a szüleim.

Aznap éjjel benn tartottak és az első olyan éjszaka, amit teljes egészében végigaludtam.

Másnap az előző esethez kísértetiesen hasonlító tanácsokkal engedtek haza. Már annyi reményem sem maradt a boldogságra, mint anno. Hazatérve újra álomba szenderültem. Eddig sosem álmodtam; nem is baj. Azt mondják, hogy aki álmában is eleven az nem egészséges. Vagyis aki elég gyakran eleven ahhoz, hogy furcsa agyszüleményei legyenek. Biztató volt, hogy legalább valamilyen alapon normálisnak mondható egyén vagyok. Természetesen azonnal sikerült rácáfolnom erre! Valami megfoghatatlan álmom volt, valami ismeretlen szörnnyel. Felriadtam, de már annyi erőm sem volt, hogy megijedjek vagy nyugtalan legyek. Csak annyit motyogtam magamnak, hogy „biztosan én voltam a szörny”. Ránéztem az órára, már este 6óra volt. Az asztalomra be volt készítve anyám egyik remeke; szalonnás tojás. Felfordult a gyomrom tőle! Fúj! Biztos jót akart… tudja, hogy utálom! Kinyitottam az ablakot. Meglepődtem saját magamon; mit képzelek? Ugye nem azt, hogy meglátogat? Ugye nem akarom beleásni fülig magam? Ugye nem kezdek el képzelődni? Szerencsére lehiggadtam. Nem tettem még túl magam rajta, de ideje volt elindulnom a „gyógyulás” útján. Mivel az evés nem tűnt a legmegfelelőbb passziónak, ezért újra aludni tértem.