Hetedik rész
Egyszer fent-egyszer lent
Visszavártak a megfigyelő szobába. Aznap nem történt semmi, kifejezetten nyugodt volt a társaság. Közeledett ugyan az időpont, sőt el is múlt; de mivel sikeresek voltak a kilakoltatások, senki sem ellenkezett, így biztosított volt minden.
Szakértőket küldtek helyszínelni, ezért semmi hiba nem csúszhatott a műveletbe. Tízből kilenc ember biztonságban érezte magát, a villám közvéleménykutatásom szerint.
A vártnál kicsivel később következett be a “nagy esemény”. Én, a legbátrabb tűz közelből néztem végig. Nem csinált akkora robajt, mint arra számítani lehetett. Nagy károkat sem okozott, néhány farmer perli majd a hatóságot kártérítésért. Rögtön oda akartam futni, de a tűzszerészek visszafogtak. Én akartam elsőként odaérni. Tudtam, hogy nekem többet is jelenthet, mint valami tudományos lelet vagy látványosság. Kis ideig még távol kellett maradnunk. Féltek, hogy felrobbanhat és megsebesítheti a körülötte állókat. Az idő alatt sikerült meggyőznöm a vezetőt, hogy “hadd maradjak kettesben kicsit vele” mielőtt még…
Amint a biztonsági idő letelt, szaladtam hozzá. Elképesztő volt. Egy hatalmas krátert hagyott maga után, melynek belséjében alkotóira hullott, Ő. A megmaradt két csillaga is felizzott, ezek már csak a törmelékei voltak. Lejjebb merészkedtem, közel értem a maghoz. Megcsillant valami a kövek között; elemeltem róla párat, majd egyre fényesebb lett. Éjjel lévén, mindenhol látni lehetett úgy tündökölt. Meg kell mondjam, túlzottan is vakítónak tűnt. Nem értettem, különlegesen erős fénye volt. Azelőtt sosem láttam ennyire ragyogni egy csillagát sem, még Ankaa-t sem. Phe mesélt nekem éjszakai kaladjaink során az életéről, de csak szűkszavúan nyilatkozott a csillagairól. Az okát nem tudom, de akkor nem is érdekelt. Most viszont előrébb lehetnék, ha tudnám, mivel állok szemben. Nézelődtem még pár percet, azután ordibálást hallottam. Csak sejtettem, hogy nekem szólnak. Olyan mélyen voltam már a gödörben és a gondolataimban, hogy a külvilág összes zaja eltompult. Pont úgy, ahogy a csillag fénye: lassan fokozatosan kihúnyt. Ahogy tisztult, megjelent a kő formája és színe. Jobban szemügyre vettem és láttam, hogy kirajzolódott rajta egy kép. Az ő képe volt. Az önarckép. Az újjászületett önarckép. Végigsimítottam, majd hirtelen megrepedt a felülete. Megpróbáltam szétfeszíteni. Sosem voltam nagy erőben, de most, mintha külső segítséget kaptam volna. A felek elváltak egymástól és köztük egy boríték volt. Tudtam, hogy ez nekem szól. Csak nekem. Úgy éreztem, megtettem amit kellett. Kiüvöltöttem, ezzel elvégeztem a dolog oroszlán részét. Intettem, hogy mehetnek… már úgyis mindegy neki. Én pedig csendben elindultam és felszálltam az első vonatra. Amint átléptem a küszöböt a szüleim a nyakamba borultak. Örültek, hogy nincs semmi bajom. De persze ennyivel nem úsztam meg. Egyből a büntetésről, a viselkedésről és az életről kezdtek hadoválni. Kértem, hogy ezt a “beszélgetést” mihamarabb zárjuk le, ráér holnap, holnapután, azután az idők végezetéig hallgathatom úgyis.
Felmentem a szobámba, leültem az íróasztalomhoz és elővettem a levelet. Köpni-nyelni nem tudtam. Eddig fel se tűnt, hogy hősnőként viselkedtem: dacoltam az őseimmel szemben - a kisvárosi hős vagy inkább a tizenévesek bálványa lettem ezzel -; félretettem a saját érdekeim és tulajdonképpen a szerelmemet is háttérbe szorítottam. Elsődleges célom volt, hogy elkerüljük a katasztrófát; persze végig ott motoszkált bennem, hogy kettőnkért is teszem. Sőt, biztos vagyok benne, hogy nem lettem volna ilyen akaratos, erős -és legfőképp ahogy magamat ismerem -, szociálisan érzékeny, ha nem lennék szerelmes. Ez a szerelem; azaz a fájdalmasabbik fele. Talán ez az érzés az egyetlen ürügy, ami elfogadható a szingli emberektől: a kiszolgáltatottság.
Forgattam még egy jódarabig, majd rászántam magam:
Nyúlós anyaggal volt bevonva; gondolom el akarta kerülni, hogy elégjen a forróságban. Kibontottam és hozzákezdtem.
Elisabeth!
Tudom, hogy nem tartottam be az ígéretem. Ne haragudj rám! Tudtam, hogy ez be fog következni. Előre tudtam; de jobbnak láttam, ha megkíméllek Téged. A Te érdekedben tartottam titokban. Remélem, enyhíti a fájdalmad ez a kis ajándék. Köszönök mindent. Szeretlek Phoenix
Az írás mellett ott volt az álmomban látott önarcképe. A hátlapon ez állt:
Pho, akinek darabokra tört szíve és minden porcikája örökké Elisabeth Mooré.
- Komolyan azt hiszi, hogy ennyivel megelégszem... ennyivel kiengesztel... Ennyivel elintéz?! - fakadtam ki. Potyogtak a könnyeim. Nem hittem a szememnek. Ültem, és most először az Ő hiányában, tényleg egyedül éreztem magam. Emellett volt még egy ézés, amit eddig nem ismertem: a harag. Sosem tudtam rá haragudni, de most... Kegyetlen! Kénytelen vagyok elfelejteni Őt! És ezt akarja Ő is, hogy lépjek tovább?! Ahh, ne! Nem tudom és nem is akarom ezt elhinni! Merem remélni, hogy csak az idegeim mondatják velem, hogy soha nem szeretett?! Nem akarok nélküle élni! Tudja, hogy nekem csak Ő létezik. Vagyis már csak múlt időben; létezett. Ha Ő nincs, akkor más sincs! Nem érdekel se pasi, se haver, se az ég, se a csillagok és főleg nem a hullócsillagok!
A felszínes anyám 4óra zokogás jutott el odáig, hogy meglátogasson. Nem volt szükségem rá, a hátam közepére nem kívántam. Főleg arra a monológra nem voltam kíváncsi, ami a saját kis fejecskéjéből pattant ki.
- Édes lányom, ugye nem akarod, hogy úgy hozzák le a lapok Elisabeth nagy dobását, hogy: Elisabeth Moor, aki megzakkant. Értesüléseink szerint a történteknek köze van ehhez. A szülők állítása szerint semmiféle kirívó dolga nem volt, normális körülmények közt nevelkedett. Azonban átlépte kereteit, és megőrült... Ugye nem akarod, hogy anyádék szégyenkezzenek miattad?! Tudod, mi lesz ha ezt megtudják a szalonban?!
- Elég! - vágtam közbe. Ki tudja, meddig ragozná a hülyeségét...
- Így nem leszünk jóban!
- Sosem voltunk! - üvöltöttem rá. Kituszkoltam a szobámból és becsaptam mögötte az ajtót. Leborultam az ágyra. Egyre hangosabban nyögtem. Szorítottam a párnáimat, csapkodtam ökölbe szorított kezekkel. Miután már nem maradt könnyem, és belefáradtam; elaludtam. Átaludtam a nappalt és a következő éjjelt is. Napokig ki se tettem a lábam a szobából. Az volt az egyetlen mentsváram.
Hát, kicsinyke naplóm a te lapjaid is fogytán és az én erőm is elvész. Beragasztom e levelet és minden emlékemet bőrkötésed közé. Köszönöm, hogy te legalább voltál nekem; sosem vágtál közbe, mindig végighallgattál – akkor is ha felesleges fecsegés volt az egész. Az utolsó kérésem feléd: kérlek őrizd meg a titkunk!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése