Negyedik rész
Álmomban már láttalak
Mint azt említettem az előbbiekben, nem voltam az a „nagy álmokat” kergető típus. Viszont ez éjjel megint előjött valami. Olyan volt, mintha ébren lennék a saját álmomban. És mivel volt egy felem, aki racionálisan gondolkodott, így nem tulajdonítottam semmiféle jelentőséget annak, amit láttam. Volt ott egy doboz és egy szék. A faládára arannyal volt gravírozva; egy név: Phoenix. Közelebb mentem, hogy megnézhessem. Valamiért akkor még a közelében sem jártam annak, hogy ennyiből Ő rá asszociáljak. Mindösszesen csak a kíváncsiság hajtott. Vettem a bátorságot és kinyitottam: rendezetlen kupacokban álltak benne régi képek. Óvatosan emeltem ki őket, látszott néhányon, hogy nagyon öreg és megviselt. Köztük találtam néhány példányt, ami eléggé kezdetleges, még csak papírszerű anyagok voltak. Nagyjából ugyanarra a kaptafára készült az összes; persze csak formailag. Az egész teret betöltő kép és alul egy sávban a címe és alkotójának aláírása és a dátum. Ahogy jobban szemügyre vettem a műveket, feltűnt, hogy minél régebbi a rajz, annál gazdagabb. Miután már legalább három halmot átlapoztam, megakadt a szemem az egyiken. A címe: „Önarckép”, de a lap mégis üres volt. Megfordítottam hátha kapok valami magyarázatot.
- Csak nem volt ennyire üresfejű egy ember…főleg ha ilyeneket művel! –elmélkedtem egy magamban.
A hátlapon ez állt: lejárt 5020-ban.
- Tessék? Ezt nem értem! Mit akar ezzel mondani? Egy képnek nincs szavatossági ideje. – hördültem fel.
Abban a reményben, hogy találok választ a kérdéseimre; folytattam a kutakodást. A következő 20 képben semmi különöset nem találtam, azon kívül, hogy volt köztük olyan is, aminek születése a Krisztus előtti időkre tehető. -Drága társam, kedves naplóm! Mit találtam?! Megöl a kíváncsiság!- Tovább matattam még pár percig majd a székre dőltem és elaludtam. Akkor megszólalt az “éberebb” énem:
- Nem alhatsz el, pont most! Keress tovább!
Amint ráncigáltam “alvó” felem, észrevettem, hogy nem vagyok egyedül a kis teremben. Hallottam, hogy valaki közeledik, hallottam a lépteit és amint elég közel ért a légzését is. Szó mi szó, a frászt hozta rám, de különösebben nem foglalkoztam vele. Pontosan addig, míg meg nem szólított:
- Böki a csőröd, mi?!
- Mi?
- Tudtam én, hogy kemény csaj vagy és nem adod fel.
- Ki vagy?
- Ejj, hát nem ismersz meg?
- Nem. Ki vagy? Mit akarsz tőlem?
- Na, csak nem félsz?!
- Dehogy félek! Csak tudod, anyám belém sulykolta, hogy ne álljak le idegenekkel.
- Ez aranyos! Főleg tőled.
- Szóval, honnan kéne ismernem? Hol találkoztunk már?
- Elisabeth Moor, tudom, hogy okos lány vagy. Használd azt a szépséget a nyakadon!
Most, hogy kiderült, hogy nem csak a levegőbe beszél; komolyan megijedtem. Visszafordultam a “lustábbik” Elishez és erőszakosabban rángattam; de nem reagált.
- Mi történt veled? Nem így ismertelek meg! Sosem választod a gyengébbek útját. És tudom, hogy segíteni fogsz nekem! – szólt közbe a ‘hang’.
Megelégeltem a saját értetlenségemet. Vártam valami külső segítségre, ami hála Istennek be is következett. Anyám végre az életben egyszer jól időzített. Igaz, nem kívánom egy kialvatlan, nyugtalan, zavarodott kamaszlánynak ezt a fajta ébresztőt:
- Elisabeth Moor, az én időmben a hétalvókat megbüntették: nem gépezhettek egész nap. Ideje lenne magadhoz térni, különben te is erre a sorsra jutsz!
Na, már csak az kéne, hogy megfosszon minden jelenlegi boldogság és információ forrásomtól… Úgy látom, sokat kértem azzal, hogy legyen egy normális családom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése