Hatodik rész
A csillaghullás
A röpke két órás út alatt kipihentem fáradalmaim, amennyire csak lehetett; majd a leszállás után a városházára siettem. Becsörtettem, majd a portás rám dimbult:
- Tudja maga hány óra van? Mit keres itt? Kijárási tilalom van! Börtönbe akar kerülni?
- Kérem, én csak…
- Hölgyem, jöjjön velem! – és az őr a karom után nyúlt.
- Ne! Eresszen el! Kérem! Nagyon fontos! Tudok segíteni a kutatóknak!
- Na, persze. Én pedig villámhárítónak állok itt!
-Na, a portás humor… - gondoltam magamban.
- Nézze ezt a könyvet, ez mindent megmagyaráz! – és az orra alá dugtam a könyvet. Nem kellett lángésznek lennem, ahhoz, hogy ráeszméljek: ennek semmi értelme. A pasi egy bunkó. Másképp kell megközelítenem a dolgot. Elmagyaráztam neki, hogy ezzel megmenthetem, akár az ő életét is. Látszott rajta, hogy egyszerű hitvány ember, aki a legjobban saját magát szereti. Csak elég nagy pánikot kellett keltenem benne, ahhoz, hogy beengedjen a kutatókhoz…
A tanács 24órás szolgálatban volt. Minden éjjel kémlelték az eget és tartották a kapcsolatot az asztronautákkal. A megjelenésem felbolygatta, a már amúgy sem víg társaságot. Eléjük dobtam a könyvet. Fellapoztam nekik azt a részt, ahonnan minden titokra fény derül. El voltak ámulva, mind az olvasottaktól, mind a vakmerőségemtől. Az nyomozás vezetője hangosan kezdte olvasni a sorokat:
A Phoenix csillagkép élettartama 7000 év, ami azt jelenti, hogy 5020-ban megsemmisül. Összetevőire esik majd szét és borítja be a világegyetemet. Nem mind lesz meteorit, számszerint kettő, mely eléri a Föld felszínét. Többségük a Föld légkörébe lépve felizzik.
Az emberek értetlenül néztek egymásra; nem hittek a szemüknek. A csodálkozásnak egy társuk vetett véget:
- Még egy meteorit tart felénk ezek szerint… de nem tudtuk meg, hogy hol és mikor fog becsapódni.
A mérnökök azonnal elkezdték számolgatni a lehetséges helyeket, majd evakuálták a lakosságot azokról a területekről. A találgatásaik szerint egy nap volt az átfutási idő.
Nekem nem csak ez okozott problémát: a szüleim miután befejezték közös meghitt ünneplésüket, engem is be akartak venni a “buliba”. Abban a tudatban voltak, hogy a szobámban gubbasztok magányosan, fájdalmak közt; amire a legjobb gyógyír a sarki korzó ananászos-csokis palacsinta-csodája. Anyám nyájasan szólongatott, persze megelégelte és felcaflatott az emeletre.
- Elisabeth Moor! Azonnal nyiss ajtót! Mit gondolsz ki vagy te?! – azzal a lendülettel vágta ki a poszterek díszítette ajtómat, ami persze semmiről sem tehet; de éppen kellett valaki, azaz valami amin csattanjon a dühe. Rájött, hogy hiába hivogatott, ha nem is vagyok a helyemen. Elkeseredetten de talán méginkább dühösen rohant apámhoz:
- Hol ez a lány?! Elszökött? Mit akar még tőlünk? Mindent megadtunk neki! Hálátlan! –csapkolódott anyám. Felhívta a szomszédokat; senki sem látott. Keresni kezdtek. Egyre idegesebb lettek, hiszen közleményben adták ki, hogy egy meteorit lépett be a Föld légkörébe és tudják ugyan, a körülbelüli földetérés helyét, de sosem lehetnek biztosak benne, hogy nem tér- e el eredeti haladási irányától.
Hajnali 3körül eszméltem, hogy tartozok annyival a szüleimnek, hogy megeresztek egy telefont haza. Apám vette fel, aki a hangom hallatán kiabálni kezdett először örömében, majd mérgében.
- Kislányom! Édes kislányom!... -Mégis hogy gondoltad te ezt Elisabeth?! Hol vagy egyáltalán? Kitekerem a nyakad csak gyere haza! Istenemre mondom nem vagy normális! – érthető, hogy dühös volt. Őt még kicsit sajnáltam is. Na, de anyám?! Hallottam, hogy a háttérben mondja a magáét, a tőle megszokott stílusban.
- Apa, nyugodjatok meg! Semmi bajom! New-Stray-be utaztam.
- Micsoda? Hisz ott… ott… Elisabeth?!
- Igen, itt. Ne aggódjatok értem. Minden rendben.
- Lódulj haza, most! Nem mondom többször!
- Nem. Nekem itt van dolgom.
- Ne feleselj! Miféle dolgod? Mi vagy te?
- A kutatásban veszek részt.
- Miről beszélsz?
- Mennem kell.
- Hova?
- Számítanak rám.
- Kik? Nem értek egy szót sem, de ha reggelre nem leszel itthon… nem is tudom, mit csinálok veled!
Nem is vártam meg, míg befejezi. Ismerem az összes “összakasztjuk a bajszunkat” szövegét. Nem voltam elkeseredve; nem is izgatott, hogy száz év szobafogságot kapok majd vagy más kreatív büntetésem lesz. Most végre tényleg éreztem, hogy fontos vagyok neki, csak ez volt a lényeg számomra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése