Aminek még nem sikerült találó címet adnom...

Második rész

Csillaga volt?

Próbáltam nyugtatni magam. Mégis végig azon járt az eszem, hogy tudta ezt tenni velem. Nem mehet el nélkülem. Főleg nem egy ilyen hosszú útra. Az oké, hogy neki ez csak pár kilométer, de nekem, mint földi halandónak felfoghatatlan távolság. Akárhogyan is próbálta megértetni velem, hogy már százszor megtette ezt életében; én nem akartam elfogadni. Sőt ha jobban belegondolok… nem is ő utazik! Hanem én... Teljes volt az elkeseredésem! Egész éjjel e járt az eszem. Nem tudtam aludni, próbáltam valami konkrétumot keresni az interneten erről. Ha már ő nem volt hajlandó felhomályosítani és még, azt merészeli mondani, hogy minden kérdésemre megfelelt. Persze! Csak ami most a legjobban foglalkoztat, arra nem! Mikor láthatom újra? Nem érdekel utána mi lesz! Hajnali két óra tájékán sikerül rátalálnom egy csillagász laboratórium honlapján a válaszra: „A Phoenix csillagkép nevét az elődje holttestéből minduntalan újjászülető mitikus madárról kapta. Azaz a Föld forgásának megfeleltethető évenként huny ki fénycsóvája és éled újra. Ezután fokozatosan építi fel a csillagrendszerbeli előkelő helyét.” Nem lehet igaz! Nem teheti ezt velem! Torkom szakadtából ordítottam, könnyeim patakokban folytak… patakokban?!
A szörnyű kiabálásomra még a szüleim is felriadtak. Berohantak hozzám. Apám katonai módszereivel igyekezett véget vetni a hisztimnek. Összeszorította a kezeim és lenyomott a székre. Anyám is elég 'humánus' módszerekhez folyamodott: azonnal hívta a mentőket. Minthogy fogalmuk sem volt, mi bajom lehet, egyből elmezavarra gondoltak és bedugtak egy 5*5-ös mini fehér kórházi szobába. Nyugtatót hegyeket nyomtak le a torkomon, és úgy bántak velem, mint egy szimpla őrülttel. Igen, lehet, hogy az volt. Őrült; őrülten szerelmes! Pár hétig benn tartottak, majd hazaengedtek a szülői szigor minden kellékével. Az őseim azt a parancsot kapták, hogy minden pillanatban én legyek a figyelmük középpontjában, keményen lépjenek a sarkamra bármit is készülnék tenni, mivel ez csak a kezdet! Nem tudom mire gondolhattak… minek a kezdete? Nem inkább a vég? Az Ő vége?



Otthon lelakatolták az egyetlen helyet, ahol jól éreztem magam; a tetőteret. A lépcső alját eltorlaszolták és a szüleimmel szemközti szobába kellett költöznöm, ami eredetileg egy vendégszoba volt. Furcsállottam, hogy mi ez a hirtelen változás, hiszen sosem mutattak semmiféle érdeklődést irántam. Talán a történtek után a fejükhöz kaptak? Áh, kizárt! Elgondolkodtató ez, de engem most cseppet sem izgat. A hiányérzetem az idő múlásával egyre csak mélyült és mélyült. Minden éjjel az ablakomban ültem, abban a reményben, hogy majdcsak megcsillan valami az égen. Persze ez nem következett be. Teltek a hónapok, jött a nyár, amikor még kékebb az ég nappal és még sötétebb éjjel. Vigyázó szemem mindig az eget kémlelte. Rengeteget sírtam ez idő alatt. Fájt. Rettenetesen fájt.

- Várlak… még mindig!

- Hallod?! Várlak!

- Még mindig várok Phoenix!

Sosem jött el. Már azt hittem, elhagyott. Számoltam a napokat. Az a végzetes nap december 15.-e volt. Nem bírtam elviselni. És nem bírtam el a gondolattal, hogy akár örökre is elveszíthetem. Folyton kérdésekkel bombáztam magam: Mi van, ha elfelejt? Miért is jönne vissza? Pont én? Hozzám?

Amint kezdtem érezni, hogy közeleg az idő, újra megbolondultam. Komor őszben virultam; eljött a tél és kivirágoztam. A szívem megtelt reménnyel. Ehhez hozzásegített az internet világa. A létező összes cikket és tanulmányt elolvastam, a csillagászat szerelmeseitől olvastam róla, akik bálványozták Őt. Ahogy a találgatásaikat böngésztem, néha már megsajnáltam őket. Segíteni persze nem tudtam volna nekik, hiszen én nem úgy ismerem Őt. Nekem nem a paraméterei a fontosak és engem egyáltalában hidegen hagy az összes szomszédja. Az utolsó napok nagyon lassan teltek. A készülődés és a várakozás az utolsó energiatartalékaimat is felemésztette. Éreztem, hogy most már nem szabad feladnom. Tudtam, hogyha visszatér hozzám el fog bűvölni és azon leszek, hogy ez kölcsönös legyen. A történtek és a nehézségek ellenére erősebben tudok majd fellépni és talán sikerülhet felnőnöm hozzá amennyire csak, lehet. Megfogadtam, hogy soha többé nem lesz mellette kisebbségi érzetem. Kihúzom magam már csak azért is, hogy Ő az enyém! Rettenetesen hiányzott.

December 14.-e 22óra 56perc: elfoglaltam a szokásos helyem, a párkányra borulva vártam. Vártam. Vártam. Azt hittem, hogy a „nagy áttörést” majd az éjfél hozza magával. Ez nem következett be. Hajnali 1… 2… 3… egyre jobban elkeseredtem; tudtam, hogy amint felkel, a nap elveszítem az összes reményem, esélyem és ezzel együtt felszárad az utolsó könnycsepp az arcomon. Pesszimista énem tört a felszínre. Üvöltöttem, toporzékoltam. Most haragomban. Nem rá voltam dühös, magam miatt mérgelődtem. Nem szabadott volna beleélnem magam, hiszen elmondtam neked mindent róla, azt is, hogy mennyire irreális ez az egész. Én mégis hittem… Magamat emésztettem. Megérdemeltem! Elvakult hülye liba voltam! A fáradtság és a fájdalom elhatalmasodott rajtam. Újfent kórházba szállítottak; végkimerülés.

- Rejtélyes… doktor úr… - magyarázták a szüleim.

Aznap éjjel benn tartottak és az első olyan éjszaka, amit teljes egészében végigaludtam.

Másnap az előző esethez kísértetiesen hasonlító tanácsokkal engedtek haza. Már annyi reményem sem maradt a boldogságra, mint anno. Hazatérve újra álomba szenderültem. Eddig sosem álmodtam; nem is baj. Azt mondják, hogy aki álmában is eleven az nem egészséges. Vagyis aki elég gyakran eleven ahhoz, hogy furcsa agyszüleményei legyenek. Biztató volt, hogy legalább valamilyen alapon normálisnak mondható egyén vagyok. Természetesen azonnal sikerült rácáfolnom erre! Valami megfoghatatlan álmom volt, valami ismeretlen szörnnyel. Felriadtam, de már annyi erőm sem volt, hogy megijedjek vagy nyugtalan legyek. Csak annyit motyogtam magamnak, hogy „biztosan én voltam a szörny”. Ránéztem az órára, már este 6óra volt. Az asztalomra be volt készítve anyám egyik remeke; szalonnás tojás. Felfordult a gyomrom tőle! Fúj! Biztos jót akart… tudja, hogy utálom! Kinyitottam az ablakot. Meglepődtem saját magamon; mit képzelek? Ugye nem azt, hogy meglátogat? Ugye nem akarom beleásni fülig magam? Ugye nem kezdek el képzelődni? Szerencsére lehiggadtam. Nem tettem még túl magam rajta, de ideje volt elindulnom a „gyógyulás” útján. Mivel az evés nem tűnt a legmegfelelőbb passziónak, ezért újra aludni tértem.

Aminek még nem sikerült találó címet adnom...

Első rész

Csillaga van

- Szeretlek! – törte meg a csendet Ő. Hangja ágyú robbanásként hatolt át a sötét, hideg éjszakán. Egyenesen a szívemet találta… de nem fájt.

Aznap éjjel nem tudtunk elaludni. Csak feküdtünk a három falat érintő és egy szobányi teret elfoglaló franciaágyon. Olyan élettelennek és kiszolgáltatottnak éreztük magunkat, mint valami bábok. Talán még gyerekkorából mindenki emlékszik a Barbie család tagjaira, akikkel élethelyzeteket imitáltunk. Gyakorlatilag rájuk erőltettük a saját akaratunkat. Persze leginkább a lányok tették ezt, azok, akik ma is irányító szerepet töltenek be vállalatoknál, üzletekben, családjukban, azaz a saját életükben. Szóval, beugrott egy kép a régmúltból. Amint én, mint várakozással és tervekkel teli kislány ülök a szobám mintás szőnyegén és játszom a babáimmal. Mindig is mertem nagyot álmodni, de szerencsémre láttam a dolgok reális oldalát is. Gyakran játszottam a gondolattal és a babáimmal; hogy lesz egy férjem, aki szeret. Általában eddig jutottam, mivel szerettem volna kiélvezni ”szabad” életem minden egyes percét. Tehát a férfi. Vegyük őt a ’család’ nevében Kennek. Ken gyakran elvitte szerelmét, Barbiet fagyizóba, moziba, buliba. Bár nem vágytam bulizni, amint láttam a családi példát, hogy anyám folyton lelépett éjszakánként, semmivel sem törődve és apámmal hagyott kettesben. Nem volt meg a filmekből ismert érinthetetlen családi idill. Igaz a mai világban már megszokott, hogy a szülők különválnak; családok szakadnak szét. Ezáltal is erősödve a nő, mint maga a fogalom. Gyermekeiket egyedül nevelő, erős, saját egzisztenciával rendelkező, ugyanakkor karrierista nők veszik át az uralmat a világban. Innen pedig eredeztethetjük a mai fiatalok viselkedését milyenségét. Eltűntek a tabu témák, egyre korábban beszélnek, és egyre korábban kezdik a szexet. Mikor még nem is azzal a gondolattal játszadozik a gyermek és nem is az vezérli elméjét, már akkor is észrevehetőek a nemiség kialakulásának kezdetei. Tessék a példa: Minden gyerkőc akaratlanul is áldozatul esett a Nagyvilág kifordított újfajta szemléletének, amit sulykolniuk se kellett a fiatalságba, mert, mint egy normát láthatta az élet bármely területén. Ken és Barbie babáink is ki voltak téve ennek! Ahogy ott feküdtünk, mi is így éreztük magunkat, de nem akartuk, hogy valaki kívülálló akarata érvényesüljön felettünk. Nem arra vártunk, hogy jöjjön egy érdeklődő kamasz, aki a kíváncsiság erejével próbálgassa rajtunk a pornó világából torzítottan tanult szex pozitúráit. Nem ez volt az a pillanat, amikor a test és a vonzódás hatalmas erejével bármit is megoldhattunk volna. Mereven elzárkózott előlem és nekem sem hiányzott.

Őt a makacs-tökéletes énkép vezérelte, engem pedig a düh vagy inkább a bánat és a sértettség. Düh… majd egy évnyi szenvedélyes szerelem után? Áh! Miket beszélek? Mit számít ilyenkor az, az egy év vagy egyáltalán az idő? Attól a pillanattól kezdve, amint lángra lobban: nem érzem a keserűséget iránta. Mégis lehozhatja a csillagokat útlevél nélkül; engem az sem érdekel. Most nem! Mit képzel? Tízszer, százszor, ezerszer bocsánatot kért, de én nem felejtem el! Nem várhatja ezt tőlem! Elhiszem, hogy nem tud mást tenni már… de nem kellett volna akkor megtennie! Az a szerencséje, hogy szeretem. Nagyon szeretem. Indulatoktól vezérelve vágtam a fejéhez olyan dolgokat, amiket soha nem mondanék normális keretek közt. Ő most ezért játssza az áldozat szerepét. Senki nem osztotta rá mégis profiként alakít benne. Csak arra tudok gondolni, hogy már ő is elhitte magának; másképp, hogyan lehetne ilyen hihető?! De mégis miért esik ennyire nehezére, hogy belássa hibáit és annak következményeit?! Nem is tudom, mit tennék, fordított helyzetben vagy mit tegyen ő most, esetleg én mit várok tőle? Talán semmit. Talán azt kívánom, hogy tekerjünk előre az életben. A szó csak összevarrja, az emlékezés pedig felszakítja a sebeket… de talán az idő?! Az idő… talán megjavítja és felerősíti mind a bizalmat, mind a szerelmet. Nem lehet olyan nehéz újra meggyújtani a tüzet; hiszen, ami egyszer tombolt, az nyomokat hagy maga után. Csak szeretnék már ott tartani! Ott, ahol már nincs több határ köztünk sem térben, sem lélekben. Megőrjít a tudat, hogy nem érhetek hozzá, hogy nem ölelhetem, hogy nem csókolhatom és az... Hogy ezt tette velem!

Nem engedi, hogy kitomboljam magam. Csitítgat, holott lehet, hogy csak ennyire lenne szükségem: egyszer kellőképpen kiordítsam magamból a fájdalmat, hisztizzek, toporzékoljak, csapkodjak… lehet, hogy ezután megnyugodnék. Talán helyre tudnám tenni magam és a kapcsolatunk. Csak egy kis idő kéne, amíg feldolgozom és őrjöngök. Sajnos, ezt mind nem tehetem meg. Elnyom, elfojt, lepisszeg. Ezzel nem engem szorít háttérbe; nem, mint embert, hanem az érzéseimet, az indulataimat. Azt szeretné elérni, hogy ne foglalkozzam velük, hogy ne kiabáljak, hogy ne veszekedjünk, pedig állítom, hogy utána édes lenne a békülés. Így folyton csak gyűlik a haragom, teljes súlyával rám nehezedik, nyomja a szívem és egyszer majd kifakad. Lehet, hogy akkor már Ő feleslegesnek fogja érezni, nem fogja érteni, hogy mit miért. Akkor majd joggal példálózhat a következetes kutyaneveléssel: ha a kutya hibát követ el egyből büntetni kell, hogy tudja, miért kapja és tanuljon belőle. De könyörgöm! Ha nem ad erre lehetőséget nekem, akkor mit vár? Nem tudok ilyen gyorsan felejteni! Talán nem is érti, hogy miért is fáj ez nekem ennyire?! Mások vagyunk, így még ez elfogadható magyarázat lenne tőle; ha nem ismerne jobban magánál. Nem ismerne… hisz én ismerem Őt! Ez is egyfajta kiindulópont számomra.

Milyen abszurd, hogy divatbabákhoz hasonlítottam magunkat. Nem illik ránk sem a divat szó, sem a baba szó. Vannak úgynevezett látszat-párok, akik ténylegesen divatból, egymás mutogatásának céljából „járnak”. És hát a baba szó… saját akaratunk szerint cselekszünk, nem rángatnak minket és nem játszadoznak velünk. Legalábbis próbáljuk kikerülni a kutyaszorítókat.

Mégis, ha már így nyitottam, rendszer szerint kell befejeznem. Tehát, ha a férfi Ken, akkor párja Barbie; Ő egyáltalán nem hasonlít Kenre! Senkire sem hasonlít! Ezt mindig kikéri magának és igaza is van. Nem olvassa szerény naplómat, így merem, egyéni ötlet alapján Ken alakján át bemutatni. Alapvetően tényleg eltérő a két személyiség, bár egy figurának kétlem, hogy lenne bármiféle egyénisége. Vegyük azt az alapot, amit a készítői képzeltek neki. Külseje összefügg a fejében és a szívében található ürességgel. Csak egy massza, egy álom, egy idill, már ha valakinek erre van szüksége. Nála szinkronban van a látszat és a lényeg. Míg Ő magában is érték. Az, hogy lélegzetelállítóan néz ki… az csak a ráadás. Hatalmas kontraszt uralkodik teste egészén. Haja fekete, szemei szintén; ajkai vöröslenek akárcsak a szerelem-rózsája. Mindezzel szemben bőre mész-fehér. Talán már túlontúl gyönyörű, csöppnyit már félelmetes ez a kinézet. Tapintásra bőre hamvas, puha; tincsei égnek merednek és mindig tökéletesen egyenesek. Testére nincsenek szavak, ezzel szemben én csak Barbie vagyok. Igaz, Barbie-t teremtették először, a tökéletes nőideált, mégis én valamilyen silány gyártmány lehetek vagy Ken lépett át a másodhegedűs szerepén. Őszintén szégyellem magam a közelében. Az utcán megbámulnak minket. Képzelem mi járhat az emberek fejében: "pont ő? Hogy lehet?" És a többi irigy sötét emberi gondolat. A leírtak alapján úgy tűnhet, hogy egy nézetet vallok velük, de valahol a lelkem mélyén úgy érzem, hogy ez jár nekem! Ő az enyém és senki másé! Mellette úgy érzem, hogy hozzá hasonlóan é is csodálatos vagyok. Vagy mindössze annyi történik, hogy abban a pár pillanatban elvarázsol és feledtetni tudja velem kilétemet.

Szépségem! - Újra Ő vetett véget az önmarcangolásomnak. Nem szerettem ezt hallani az ő szájából. –Mennem kell.

- Nem! Nem mész sehova sem! Nem hagyhatsz itt!

- Muszáj mennem! Kérlek, békélj meg! Tudod, hogy kötelességeim vannak!

- Ne! Kérlek!

- Nem, én, kérlek Elisabeth! Értsd meg! Tudsz mindenről most már, minden kérdésedre kaptál választ.

- Ne hidd! Itt hagysz engem, értetlenül, bután és kételkedve.

- Nem szerelmem. Okos és szép vagy! Hamarosan jövök! Szeretlek! – ezzel egy pillanat alatt szertefoszlott a csodás kép és eltűnt. Lélekszakadva futottam a tetőtéri ablakomhoz. Nem is tudom mit gondoltam, tudom; esélytelen, hogy lássam…

Mióta Ő van nekem, azóta átalakítottam a tetőteret, az én saját bejáratú kuckómra. Igaz, előtte nincsenek akadályok, de könnyebb így mindkettőnknek. Szüleimtől is biztonságot ad ez a hely, hisz’ a keskeny rozoga létrán egyedül én merészkedek fel ide. Talán előttük se lenne korlát ez a kis út-probléma, de nem érdekli őket, hogy mit csinál idefenn a kedves kislányuk. Elhitettem velük, hogy hirtelen nagy kedvet kaptam a csillagászat iránt. Így édesapám megszponzorált egy távcsővel -akarom mondani a szerelmemet- és pár matraccal, ha át akarnám hívni a barátaimat egy kis éjtúrára. Mivel őt a tőzsdén és a részvényein kívül más nem köti le, így nem okoz nehézséget a magány kialakítása. Anyám pedig olyannyira önző és felületes, hogy akár két pávával is élhetnék együtt. Azt se venné észre, kivéve persze, ha nem zavarná a sikoltozásuk.